Repedések és tapasztások

Köszönet XY-nak a félrevezető tanaiért az örökkévalóságról, a fogalmakról, a szeretetről, amelyek nélkül nem tudtam volna letisztázni a tévelygők tévelygéseinek okait.

„Tiéd az örökkévalóság” – vallja XY. Nem az a fontos, hogy ki. A tanítása az. Mert, ha a tanítás névadója a prizma, amelyen keresztül vizsgáljuk tanait, már nem a tan lényegére összpontosítunk. Tehát: az a valaki nem azt mondja, minden az örökkévalóság, azaz az örökkévalóság minden, amely magába foglalja azt is, hogy te magad vagy az örökkévalóság, illetve, hogy az Örökk-való te vagy, hanem a „tied”. Birtokos eset. A földi lét alapja.  

A modern felfogással ellentétben, úgy gondolom, nem azzal van baj, hogy létezünk, van esszenciánk, hanem eleve azzal, hogy testünk van, hiszen eme materializálódás tudatossága a birtoklás alapköve. Az én szemem, az én fülem, az én hangom. Véleményem, ismereteim stb. stb. Állandóan a birtoklással foglalkozunk, azáltal értelmezünk.

A névtelenségbe szándékosan burkolt tanító (amely szándék pont azért ébredt fel, hogy ne személyét, hanem tanait bíráljam) a fogalmak meghatározásában tévelyeg, miközben minden egyes új fogalom valójában eltávolíthat a lényegtől, darabokra töri az egységet, még akkor is, ha az a rendeltetése, hogy összekösse, összeolvassza a hiányosságokat.

A fogalmaknak eleinte nincs szigorú meghatározásuk: csupán gyűjtőnevek egy ismeretlen, vagy nem egyértelmű létformának, érzésnek, vagy törvényszerűségnek, amellyel sok éven át foglalkozunk, és amelynek a precíz kidolgozása több éven, akár évszázadon át is folyik.  Mindeközben minden új fogalom újabb repedés, amely újabb, kitöltésre, megfogalmazásra váró űrt szül. A fogalomalkotás önmagában kevés. Attól, hogy nem nevezünk meg valamit, még létezik, csupán nem különítjük, emeljük ki a valóság darabjaként.             Fogalomalkotási szempontból Ist-n emberi találmány, amely fogalom megjelöli a legmagasabb, legnemesebb, legbölcsebb legkiterjedtebb, elérhetetlen, megérthetetlen összességet, és nincsenek eszközeink ahhoz, hogy lemérjük Őt, vagy, hogy teljes mértékben állíthassuk róla, ismerjük, tudjuk ki, vagy mi ő, hiszen pont ez a nevének értelme.

                    A mindenség rajtunk keresztül alakul át, mi magunk vagyunk a mindenség változásai. A fogalmazások váltakozó módja pedig nem más, mint egy általános, univerzális tan megteremtése, vagy éppen az őskatasztrófa létrehozása. A valódi egyesülés a darabokra tört valóság visszaállítása eggyé, ugyanis a teremtés nem más, mint darabokra törés. Egyoldalú törése a valóságnak, amelyet újra összetapasztana az elkövető/elszenvedő. Valójában, a mi, emberi létünk szempontjából a Ter-mtő hullik darabokra és a teremtmény próbálja újrateremteni fogalomalkotással, fogalmak újraegyesítésével, a középpontból és felső szférákból tekintve: a Ter-mtő a teremtettjével együtt hullik darabokra – s mentenék, mentik egymást.

                    Nehézséget jelent, hogy a teremtésnek, alkotásnak önmagában nem kell tökéletesnek lennie, hanem tökéletesség-, emelkedettségérzetet kell ébresztenie.

                    Szellemi szinten minden egyes ember létezik, az is, aki régen levetette földi ruháját. Benne él a többi emberben, abban a világban, amelynek az alapjaihoz akár rosszul, akár jól, hozzátett vagy elvett. Nem kellett tennie semmit, csak léteznie, akár csupán a másodperc töredékéig.

                    Végezetül: XY a szeretet fontosságát hangsúlyozza, s általa kíván vezetni… A szeretet ebben a kontextusban tulajdon, vagy eszköz, ami a szeretet fogalmának, alapértelmének, eszméjének eltorzítása.

                    A birtoklás, a magány, az én és a többiek tudatának megsemmisülése, a fogalmak megszűnése az, ami az egységhez vezet. Az egységhez egyetlenegy út vezet: a vágy, amely nem tudatos és mégis az. Minden érzékből előtörő, amely a beteljesüléssel találkozik. Vágy, és semmi más. Nem erőszak, nem akarat, csupán vágy. A vágy nem birtokol, nem akar, nem alázat nélküli, nincs feltétele és feltételezhetősége, sem elégedetlensége, hanem egy nagy kérdés, kérés, könyörgés, jámborság, mozgatóerő, amely minden egyes adománnyal boldogabbá teszi a vágyakozót és erősíti vágyát. Ennek a vágynak nincsen konkrét nyelve, de van hangja, az ember alaphangja, amely élete során végigkíséri. Egyfajta mantra ez, amelyet folyamatosan ismétel, öntudatlansági állapotában is.

                    A hierarchia ismeretlen ebben a szférában, nincs első és nincs utolsó, nincs nagyobb és nincs kisebb, nincs jobb és nincs rosszabb. De van valami: a más. A más esszenciája, vagy esszenciálisan más, amely a másik mással eggyé válva valami új, terjedelmesebb lesz, és kevésbé más. S a másságra, különbözőségre való törekvés az, amely gátolja az egyesülést. Testünk az, amely egyedi csupán, de még az sem az, csak az általunk érzékelt valóság szerint az.