Néhány perc az életből

  

„Ha megmentesz egy életet, egy világot mentesz meg…” – mondta valamelyik bölcsünk, de mit tegyen az az ember, aki menteni akart, mentett, de úgy érzi, nem eleget? Hogyan találjon utat saját békéjéhez azon a múltján keresztül, amelynek során a legsúlyosabb és legsürgősebb helyzetben a több száz lélekből csupán egyet-kettőt menthetett meg? Hogyan múlassa el azt a legbelső fájdalmát, amelyet később jótékonysággal, önkéntességgel, önmagát nem kímélő segítséggel próbált enyhíteni, s mégsem sikerült, mert a múlt sötét bugyra állandóan visszaröhögött: „bármit teszel, menthetsz ezreket is most már, ha akkor nem mentettél többet”.

Tépődik a fájdalom sebe, mind mélyebben s mélyebben, genny s fertő jön belőle. Mar, őrületesen. S hiába a néhány száz gyermek, akiket a társadalom ki akart vetni magából, vagy a családi erőszak áldozataiként sikoltoztak, kérték segítségét, vagy a több ezer kisebbség, amelyet a jogtalan kilakoltatás miatt a kormány fagyhalálra ítélte volna, és amely intézkedéstől a barátaival együtt megmentette őket. Hiába a számtalan kis ajándéktárgy, amelyet levélben kapott, a hálába szőtt neve s áldások ezrei, ha akkor nem segíthetett, mert senki nem kérte erre. S minél inkább múlt az idő, annál tisztábban látta, mekkora súlya volt segítségének: minél szebben gyarapodtak azok, akik annak idején hozzáfordultak, annál elviselhetetlenebbé vált a fájdalom benne, amiért azok, akik nem szóltak neki, elsorvadtak s csupán tengetik életüket. Nem nagy ember, kis ember ő, de gyenge keze apró segítsége később vasököllé vált, s válhatott volna azok számára, akik felkeresték volna. Ők valószínűleg tudták, nehéz sorsa volt neki is, talán ezért nem álltak sorban lakása előtt, de ha ismerték volna, azt is tudhatták volna, hogy keserű életét a segítségnyújtáson keresztül tudta csak elviselni.

Ahogy csendesedett körülötte az élet, lassan kezdett rájönni, hogy ő sem volt más, mint egy segítségre szoruló. Sokan tudták, hogy nyughatatlan, ha emberi sorsokról van szó, ezért inkább nem szóltak neki, maradjon, nyugodjon meg, s mentse saját magát.

A segítségnyújtást, életmentést pont azért, mert kevésnek érezte tetteit, soha nem tartotta számon, csak hajtotta a malom kerekét. Tegnap azonban megállt. Tegnap valami megfordult benne, és választ kapott évtizedes gyötrelmeire. Ráeszmélt, hogy megmentett egy emberi életet...

A lány már elkészítette az akasztásához a kötelet, idegesen szívta a cigarettákat egymás után, egyik pillanatban leizzadt, a másikban pedig meg akart fagyni. Több, mint egy évtizede egyedül volt a nagyvilágban, emberi melegség nélkül. A szörnyűségeket követően senki nem vigasztalta, de nem is kért a vigasztalásból. Szülei messze laktak, barátai ismeretlen tömegsírokban vagy szanaszét a nagyvilágban. A néhány évvel ezelőtt lefolyt vérengzések, amelyek során csecsemők, gyermekek, asszonyok és férfiak tetemeit volt kénytelen látni, még most is folyton felébresztették rémálmaiból, vérfagyasztó üvöltések közepette. Senkit nem hívott, senkitől nem kért segítséget, úgy őrizte a bajt, mint gyermekét.

A fadoboz, amely az íróasztalán áll, ma már hófehér, hibátlan követ rejt, amit Nóra adott neki. A dobozka sokáig egy repeszgránát darabját őrizte, mintegy emlékként és figyelmeztetésként a szörnytettekre, az embertelenség legnagyobb kegyetlenségeire. Nóra, amikor a követ a fadobozba tette, a repeszgránát darabját egy folyó fenekére dobta. "Felejts, helyettesítsed a szörnyet széppel, menekülj a sötéttől, tedd el, ne figyelmeztesd magad, hanem nyugtasd" – mondogatta neki. Mindhiába. Könyörgött, mondjon el szépen, részletekben, lassan, mindent, amire emlékszik. S akárhányszor belekezdett, belegabalyodott mondatába, ajkára fagytak a szavak s a szeme mesélt csupán, amely láthatatlan filmrészleteket észlelt.

A kötél várakozott. Megcsörrent a telefon.

-         Szia, hogy vagy? Mi a helyzet? – kérdezte vidáman Nóra.

-         Jól, köszönöm – válaszolta visszafojtott hangon. A barátnője hangszíne hirtelen megváltozott.

-         Mi a baj? Ne beszélj félre, érzem, nagy a baj. Azért is hívtalak. Éreztem, hogy baj van.

-         Én… nem bírom már… - csuklott el a hangja.

-         Megint a háború? Miért nem mész el szakemberhez? – sorolta a kérdéseket Nóra.

-         Nem, ezt nem bírom. Gyermekujjak a nyakláncon… nem bírom, ott fekszenek…

-      Várjál, várjál, állj meg, könyörgöm! – kiabált barátnője. – Nyugodj meg. Otthon vagy. A lakásodban. Nézz körül, szépen, lassan, mit látsz?

-         Nem, nem ennek véget kell vetni – válaszolta elhaló hangon.

-         Figyelj ide, hallod, figyelj ide – üvöltött kétségbeesetten – hallgass rám! Hallasz?

-         I… igen.

-         A nappaliszobádban vagy, ugye?

-         I… igen.

-         Telefonon beszélsz velem, igaz?

-         Igen…

-         Mi van a szobádban?

-      Semmi. A matracom, a könyveim. Egy bögre kávé – a lány hangjából érezni lehetett, hogy haloványan elmosolyodott.

-         És milyen a kávé?

-         Már kihűlt. Vas íze van… Olyan, mint akkor…

-         Ne! Ne! Figyelj ide, nézd, én még ha most fel is ülök a vonatra, nyolc óra múlva érkezem csak meg!

-         Tudom…

-         Most nem tudok ott lenni, de érzed, veled, melletted vagyok. – a telefon túlsó oldala elnémult, békésen. – Valamit kitalálok, ígérem, kitalálok.

-         Nem tudok várni, nem tudok…

-         Csak öt percet kérek, csak ötöt, kérlek – könyörgött a barátnője.

-         Jó – sóhajtott, s letette a kagylót.

Nóra tudta, Eszter végez magával, ha nem tesz csodát, de mitévő legyen, amikor csupán neki mondta el legbizalmasabb dolgait? A családjával egy szót sem beszélt azokról a szörnyű napokról, egyre csak felejteni akarták őket… Senkivel semmit nem oszt meg, makacsul ragaszkodik a sötét emlékekhez, mintha belőlük táplálná savanyú lelkét, amely egyre inkább a mélységekbe tekint…

Tárcsázni kezdett. Hosszas csengetés után Eszter húga vette fel a telefont.

-         Szia, én vagyok.

-         Szia, hogy vagy?

-      Köszi, én jól. Viszont van egy kérésem – tért a tárgyra. – Most nagyon figyelj rám, nagyon, de nagyon komoly a dolog. Hívd fel a nővéred.

-         Bajban van?

-         Igen. Nagy bajban. Hívd fel a nővéred.

-         De hát… - Eszter húga kezdett kétségbe esni. Zsenge lélek volt, egyszerű, tiszta, akit minden áron minden borzalomtól megkíméltek.

-         Nagyon figyelj ide, kérlek, és tegyél úgy, ahogy én mondom. Semmi baj nem lesz.

-         Biztos? – hangja remegni kezdett.

-    Hívd fel a nővéredet. Kérdezd meg, hogy van. Ha megkérdezi, miért hívtad, mondd azt, hogy rettenetesen hiányzik neked. Mondd neki, hogy szereted. Nagyon szereted. Bármit mond, érted, bármit mond, csak hajtogasd, hogy szereted. Ne hagyd magad, ne engedd, hogy eltántorítson. A kislányaid ébren vannak?

-         Most indultak aludni éppen…

-         Akkor szedd össze őket is, mondd meg nekik, hogy beszélhetnek a nagynénjükkel.

-         Légy szíves, legalább mondd meg, mi történik…

-       Azt nem mondhatom el. Bízzál bennem. De rögtön, most hívd! Puszillak benneteket. Később még hívlak – tette le a kagylót.

Nóra sután imádkozni kezdett. Látta barátnőjét, ahogyan kerülgeti a kötelet, körülötte lelki vérfolyam, romos házak ő pedig mind idegesebb… A húga, jaj, az a kicsi ártatlan gyermek, csak legyen ereje, csak ne kérdezzen semmit, csak mondja a magáét…

Hosszú percek teltek el, mire újra megcsörrent Nóra telefonja. Eszter húga volt.

-         Szia – kezdett el sírni a telefonba.

-         Szia, mi történt?

-         Én, én csak meg szeretném neked köszönni azt, amit tettél.

-         Mit tettem? Tehát tudod, hogy mi történt?

-         Mi történt? Nem, csak azt szeretném megköszönni, hogy végre őszintén beszélhettem a nővéremmel. Nagyon jó érzés volt. Visszakaptam a nővéremet! És a kislányok is olyan jókat beszéltek vele… De mi volt az, mi történt, amiért fel kellett hívnom?

-      Csak… csak szüksége volt egy kis beszélgetésre… Semmi más – hazudta. – Megmondtad neki, hogy én unszoltalak?

-         Nem, dehogy. Mindent úgy tettem, ahogy Te mondtad.

-         Na jó, rendben van. Nagyon köszönöm, kedves, nagyon! A kislányokat külön puszilom. Örülök nektek, szívből örülök.

-         Mi is, köszönjük!

Nóra lefeküdt az ágyra, teljesen elhagyta az ereje. Nem is vette észre, hogy két órán át feküdt. Felugrott az ágyból és újra tárcsázta Esztert.

-      Na, így lehet rád támaszkodni – csípte meg a barátnője. – Megígérted, segítesz, közben otthon lapítasz, mi?

-         Ne… ne haragudj – válaszolta fájdalmasan.

-     De tudod, mit, tőled nem is számíthattam másra. Visszakaptam a húgomat és most ez a fontos. Képzeld, felhívott! Épphogy letettem a kagylót, hívott… Mintha működne a telepátia, hihetetlen…

-         Ugye, nem jár már marhaság a fejedben? – szakította félbe Nóra Eszter áradozását.

-         Nem.

-         Elmész szakemberhez?

-         El.

-         Akkor jó. Holnapután újra hívlak.

-         Azt nézhetem, de jó van, hívjál – válaszolta pökhendien.

Nóra zokogni kezdett. Pár nap múlva újra felhívta Esztert, aki addigra már megtudta, hogy azon a napon csak egyszer működött a telepátia.

„Ha megmentesz egy életet, egy világot mentesz meg…” – mondta valamelyik bölcsünk, de mit tegyen az az ember, aki menteni akart, mentett, de úgy érzi, nem eleget? Hogyan találjon utat saját békéjéhez azon a múltján keresztül, amelynek során a legsúlyosabb és legsürgősebb helyzetben a több száz lélekből csupán egyet-kettőt menthetett meg? Hogyan múlassa el azt a legbelső fájdalmát, amelyet később jótékonysággal, önkéntességgel, önmagát nem kímélő segítséggel próbált enyhíteni, s mégsem sikerült, mert a múlt sötét bugyra állandóan visszaröhögött: „bármit teszel, menthetsz ezreket is most már, ha akkor nem mentettél többet”.  Vigasztalódhat, hogy nem menthetett meg ezreket, de megmenthetett egyet.