A gyermek

A férfi csüggedten ment haza a műhelyéből. Ma sem történt több annál, mint tegnap, és holnap sem fog. Bármennyit dolgozik, ugyanott van, ahol azelőtt is volt. Barátai már mind házasok voltak, gyermekeiknek örvendeztek, neki mindezekből a földi boldogságokból nem jutott egy falatnyi sem. A faluban már minden házasulandó lánynak megvolt a vőlegénye, a hagyományoknak megfelelően. Ő valahogy kimaradt a hagyományból, pedig minden parancsolatot a legjobb tudása szerint teljesítette. Amikor még fiatal volt, olykor vádlón kérdezte az eget, miért, miért, miért, kereste a választ szüleinél, szüleitől, de nem kapott megnyugtatást, ígéretet. Mára már nincsenek kérdései, csupán éli életét, egyik napról a másikra, nem kérdez, csak teszi a dolgát.

Léptei egyre nehezebbek lettek, ahogy a falu végében álló viskója felé közeledett. Az éjszaka csendjében olykor felszólalt egy-két éjszakai madár álomra szólító, búgó hangja, a távolban levő istállók egyikéből fel-felnyerített egy pont akkor szülő kanca.

A viskója előtt néhány lépéssel, az árokban egy testet vélt felfedezni, egy remegő-lihegő-szipogó valakit. A félhomályban az apró test inkább egy állatéhoz hasonlított, semhogy egy gyönyörű lányéhoz, akin vérfoltos, szétszakított ruhája alig rejtett valamit női mivoltából.

A férfi lába lecövekelt. El is ment volna mellette, meg nem is. Miért, miért, miért – nézett fel a csillagos égre, s néhány percig tanácstalanul állt. A távoli istállóból a kanca egy hatalmasat nyerített: a csikó megszületett.

A férfi levette a válláról a kaftánját, s a lányra terítette, aki szégyenében arrább húzódott, arcát mélyen az árok földjébe nyomta. Egyetlen dolgot tehet, ami helyénvaló – gondolta a férfi, és a lány felé nyújtotta erős, dolgos kezét.

-          Na, gyere – szólt rá gyengéden.

A lány zokogásba tört ki. A kaftánt félredobta, az épségben maradt ruhadarabjaival megpróbálta elrejteni önmagát. A férfi nem adta fel.

-          Gyere, itt van a házam, jobban mondva viskóm. Van egy kis ennivaló nálam, megmosakodhatsz, összerakok egy kis szalmaágyat neked.

-          Nem – förmedt rá a lányka, térdét szorosan átölelve kuporgott az árokban.

-          Gyere, na, nem maradhatsz kint éjszaka. Ne vedd el tőlem azt a jótétet, amivel segíthetek neked – csuklott el a férfi hangja.

A lány hosszasan nézte a férfit. Egyszerű ember volt, szemében a keserűség és a reménytelenség csillogott. Mégis, valamilyen melegség áradt belőle, s a lány végül megadta magát: kinyújtotta kékre-zöldre vert karját, s a férfi óvatosan kihúzta az árokból. Majd lement a kaftánért, jól betakarta vele a lányt és lassan megérkeztek a férfi viskójába.

Gyorsan gyertyát gyújtott, tüzet rakott, felmelegített egy dézsa vizet. A dézsát a ház sötétebb sarkába vitte, hozott néhány tiszta rongyot, majd kiment, magára hagyta a lányt. Hallotta, ahogy a lány erősen mosakodik és vígaszhatatlanul, halkan sír. Amikor a viskó elcsendesedett, kopogott az ajtón, majd bement. A lány az egyik szalmakupacon ült, s a tüzet figyelte. Tekintete üres volt.

A férfi kezet mosott, majd elővett a tarisznyájából egy fél cipót. Kettétörte, megsózta. Nedves ruhával megtörölgette a lány kezét, majd odaadta a megsózott cipó felét. A férfi alig hallhatóan hálát adott a kenyérért, a hála végén a lány bólintott.

-          Engem… engem… - dadogott a lány. A férfi maga elé révedezve bólintott. Hagyta, hogy a lány mondja, ahogyan tudja és akarja mindazt a szörnyűséget, ami történt vele. Nem kérdezett, nem emlékeztette, csak hagyta, folyjon belőle a szóáradat. A lány olykor el-elsírta magát. – Én most meg fogok halni, nem élhetek így… Nem élhetek így… Meg kell halnom…

Erre a mondatra a férfi felkapta a fejét, egyenesen a lány szemébe nézett, akiből az életigenlés lángja már csak pislákolni látszott. Döntött.

-          Légy a feleségem – mondta határozottan, tárgyilagosan.

-          De hát… - a lány nagy, barna szeméből előfutott egy könnycsepp.

-          Légy a feleségem – ismételte ugyanolyan tárgyilagosan, de sokkal lágyabban, kedvesebben.

-          Nem tehetem… - kezdett remegni a lány válla. A férfi melléült, s szorosan betakarta a vászonba.

-          De teheted, ha akarod – súgta a fülébe.

-          És mi lesz a…?

-          A sajátomként fogom nevelni.

-          De kitudódik. Ezt nem tehetjük meg saját akaratunkból, csak akkor, ha… én ezt a szégyent nem tudom elviselni.

-          Azt mondja az írás: „megerőszakolt nőt ne emlékeztesd a megaláztatására”.

-          De akkor is, csak egy fattyú lesz – nézett magára undorral a lány.

-          Nem, nem lesz fattyú. Téged az ég küldött nekem, s számomra te így vagy szép és érintetlen. Gyermekedet is az égtől kaptam. Én ezt így gondolom. És ha más másképp fogja gondolni, az megszegi a szabályt.

A lány a férfi vállára helyezte a fejét.

-          Hadd mutatkozzak be – suttogta a férfi, miközben a tüzet nézte – József vagyok. Ki vagy te?

A lány reményteljes hanga visszhangzott a viskóban.

-          Mária.