Fonogatás

Szegény nagymamám, hogy megszenvedett velem akkor, amikor nyaranta nála voltam. Zárkózott kislányként csak a lakása biztonságában játszottam, olvastam, segítettem a házimunkákban, de alig merészkedtem kimenni az udvarra, ahol egy csirkeól, kertrész, ringlófa és egy kút ijesztgetett. Több gyerek is játszott a gangon, de én valahogy mindig kilógtam. Vagy azzal, hogy első akartam lenni mindenben, vagy azzal, hogy nem akartam első lenni mindenben. Ez a szélsőséges viselkedés odáig vezetett, hogy inkább bent maradtam, nagymamám otthonának oltalmában.

Nagymamám mindent megtett azért, hogy ne unatkozzak: képregényeket szerzett be, látogatóba vitt a rokonokhoz: minden napra volt egy program. Az eszembe sem jutott soha (csak most), hogy milyen megterhelő lehet egy ilyen gyerek, aki semmit nem akar és állandóan valami miatt aggódik vagy fél. Nagymamám hősiesen tartotta magát, úgy gondolta, hogy én ilyen ijedős vagyok, és majd idővel ki fogom nőni félelmeimet. Hát tévedett. Azóta is kisebb fajta gyomorgörcs kerülget, ha el kell hagynom bármilyen épületet, főként a saját lakásom. Minden nap szinte rohanok haza, holott semmi különös nem vár rám otthon, csak a lakás jellegzetes szaga vagy illata (mindenki döntse el a saját ízlése szerint).

Visszatérve nagymamámra, néhanapján elmentünk meglátogatni a húgát a közeli faluban, aki zsákfoltozásokból keresett kiegészítést alacsony nyugdíja mellé. Szerettem oda járni, mert sok zsákot kellett megvarrni, én pedig szerettem kézzel varrni. Ügyes is voltam. De hát a lyukas zsákok száma is lassan elfogyott, így nem volt, mi lefoglalja a figyelmem, amely, ha nem adok neki feladatot, túl buzgón kezd el fantáziálni. Szóval, nem volt mivel lefoglalnom magam. Ekkor jutott eszébe nagymamámnak, hogy a spájzban, vagy a sufniban, de valahol biztos van műanyag kötél, elég hosszú, amit be lehetne fonni. Hogy mi lesz a végeredménye, azt nem mondta, de a kezembe nyomta, és azt mondta, hogy fonogassak.

A kötél hossza több méteres volt, nagymamám remélte, ezzel a mennyiséggel elleszek egy ideig. De, sajnos, nem volt igaza. Az egész kötelet összefontam egy délután alatt. Megkérdeztem tőle, mi lesz belőle, azt mondta: semmi, szétbontjuk, és újra fonogathatom. De amikor meglátta az arcomon a csalódást, vigasztalni kezdett: vesz majd fonnivaló fonalakat, és amit összefonok, abból  pohár alátéteket fogunk készíteni, vagy a lábasakhoz alátéteket. Ezen az ötleten felbuzdulva alig vártam, hogy hozza a fonalakat.

Telt-múlt az idő, de csak nem került elő a megígért fonál. Nagyanyám nagy szegénységben élt, minden fillért megszámolt, ezért a fonál árát sokallta.

Végre-valahára az egyik ismerőse beszerzett egy zsáknyi műanyag, vastagabb szálakat, amit összefonhattam. A munkaanyagot nagymamám kaján mosollyal adta át nekem, gondolván „nesze gyerek, ezzel elleszel egy ideig és békén hagysz”.

A fonalakat először is szétválogattam, majd összekötöttem őket, három hosszú fonállá, majd elkezdtem fonni. Eleinte nagyon figyeltem, hogy a fonás szép, egyenletes legyen, de amikor már megszoktam a mozdulatokat – nagymamám örömére – eleredt a nyelvem. Meséltem neki meséket, majd kitaláltam, hogy van egy láthatatlan barátom, akivel mindent megosztok, mindeközben a kezem is járt. Szegény nagymamám, belefájdulhatott a feje a sok csicsergéstől, - egyre fogyott a Saridon - mégis úgy gondolta, jót tesz nekem a fonás. Ellenkező eredményre jutottam: annyira beleéltem magam a szegény Hamupipőke szerepébe, hogy nekem mennyit kell otthon dolgoznom, hogy a vendégek, amikor meglátták, hogy a nagyapám által készített kisszéken ülve fonogatok, a nagymamámat kezdték támadni, miért kínozza a szegény kislányt?

Nagymamám erre, természetesen, begurult, és a következő zsák fonalat, amelyet ismerősünk két hét után elhozott, már nem kérte. Fonál híján újra olvasni kezdtem, aminek végül is a nagymamám örült a legjobban, mert csak meg kellett etetnie, felöltöztetnie, és már nem kellett hallgatnia a hülyeségeimet. De lélekben továbbra is fonogattam, mert – mint már írtam – élénk volt a fantáziám.

A kézimunkámból nem lett semmi. Amikor nagymamám meghalt, a felgöngyölített, poros fonalat a konyhai szekrény aljában találták és kacatként kikukázták.