Összefonódások

A Kacsóh Pongrácz úti megállóba tart. Három 20 mg-os Xanax van benne, szétremeg a belseje.  

Csak minél kevesebb emberrel érintkezzen, csak ne kérdezzen tőle senki semmit, ne nézzék, ne nézzék, ne nézzék! Fel fog szállni a villamosra, a hatodik állomásnál majd leszáll, jobbra fordul, át fog menni az úton, a hamburgeres mellett, majd felszáll az autóbuszra, három állomást utazik, és a pékségnél befordul balra. Ott a zöld végű kulccsal kinyitja a kaput, gyorsan bereteszeli a háta mögött, csak működjön a lift, nehogy megint négy emeletet kelljen gyalog megtennie. De még az is jobb, mint elakadjon vele a lift. Nincs is nála élelmiszer… Mi lesz, ha tényleg elakad? A mobilja lemerült, nincs nála víz sem. Lehet, hogy nem is fogják hallani a kiabálását, sőt, megfullad, mert az olyan szűkös automatikus lift, amelyen nincs ablak.

A keze izzadni kezd, nem győzi törölgetni, egyre csak le-fel sétál a kietlen megállóban. Hideg van, hideg van, ismételgeti,  csak miközben vizslatja a megálló mellett elsuhanó autókat. A zsebében még talál néhány szem gyógyszert és egy-két papír zsebkendőt.

Az anyja is, minek hívja magához, amikor nincs komolyabb baja? Csak kitalálja, hogy szórakozzon. Arra nem is gondol, mennyire nehéz elhagynia a lakását. Azt mondja a mama, hogy sokat kell mozognia és emberek között lennie, pedig nem is olyan kövér, az emberek pedig állandóan csak bántják, akkor meg minek menjen közéjük? Ha néha megszólítják és rájuk mosolyog, úgy néznek rá, mintha idegen lény volna. Sőt, azt is észrevette, hogy csendben ül az autóbuszon és  váratlanul ránéznek. Nem érti, mit néznek rá, ő csak gondolkodik.

A megállót már vagy húszszor végigjárja, amikor hirtelen elé toppan egy fiatalember. Megijed. Nem vette észre, hogy ott áll. Gyorsan végigméri, mivel azonban a fiatalember nem mutatja semmi jelét annak, hogy zavarja a jelenléte, messze kikerüli és folytatja a félig hangos monológját.

Hol is tart? Ja, az anyja. A mama. Mindig mindent jobban tud nála: hogyan kellene élnie, hogyan kellene öltözködnie, kivel kellene barátkoznia, rendszeresen szeded a gyógyszereket? Mikor voltál az orvosnál? Rendesen eszel? Van pénzed?

Ismét kikerüli a megállóban álló várakozót, de most már kicsit közelebbről.

Fel kell majd hívnia Robit, van egy kis bizniszük, talán sikerült eladnia a bakelit gyűjteményét. Az a Beatles bakelit sokat ér, többet, mint 200 forint, amennyit a nyugati aluljáróban seftelők akartak adni neki érte. Robi biztos elintézte. Robi mindent elintéz. Az a férfi még mindig ott áll, mi van, nem is vesz észre? Nem zavarom?

Még közelebb megy hozzá, és csak akkor veszi észre: fehér bot van a kezében. Megáll. Hosszasan végigméri a vak embert, aki mosolyogva emeli arcát a szitáló hó irányában és élvezi azt, amit nem lát. Óvatosan, csendben a háta mögé lopakodik.

Most mit csináljak? Itt van ez a vak ember, mit kell tennem? Hogy került ide? Hova megy? És hogy élvezi a havat! Úristen, elüthették volna bármikor. Most is elüthetik… Jézusom, most is elüthetik!!!

A fiatalember pedig egyre csak mosolyog, s a zajok ellenére úgy tesz, mintha nem csak az emberi lelkek összhangját, hanem magának az Ist-nnek hangját hallaná. A nagyváros bűze sem zavarja nyugalmát, amely béke rendületlenül árad belőle. Mosolya egyre szélesebbé válik, mint aki tudná, hogy miben rejlik az élet szépsége: nem a külsőségek adta lehetőségekben, hanem a belső harmóniák  találkozásában és összefonódásában.

A villamos megjelenik a láthatáron. Óvatosan mellé lép. A fiatalember összerezzen.

-          Öööö, nem tudom, mit kell tennem – mondja zavartan. Csak ne történjen baj, csak ne történjen baj!

-          Köszönöm szépen, tessék megmutatni nekem az ajtót, a többit tudom egyedül is – válaszolja csendesen, de kivehetően a vak ember, s úgy fordul felé, mintha belelátna zűrzavaros lényébe.

Most mit tegyek, jaj, nem tudom, nehogy elessen, nehogy baja legyen. Ügyetlen vagyok és ideges, na meg itt a sok ember, ez a sok ember, aki a villamoson lesz, csak adják neki át a helyüket, csak üljön le és ne legyen semmi baj, semmi baj…

A villamos megáll. A férfi odavezeti az ajtóhoz, és óvatosan felsegíti a villamosra. Az ajtó mellett levő székről felpattan egy őszülő utas, de a fiatalember a hálás köszönete után elutasítja a további segítséget. Mosolya határtalan.

Végre. Végre biztonságban van, rendben van, nincs semmi baj, semmi baj…

A villamos hátsó részébe indul. A hátsó ajtónál egy idősebb hölgy ül, aki másodpercek alatt észreveszi a pillanat jelentőségét. A férfi elhalad mellette, a hölgy meghallja, ahogy mondogatja „csak ne legyen semmi baj, semmi baj…”

A férfi a zsebében matat, a gyógyszeres levél reccsenése ismerősen visszhangzik a hölgy fülében. A férfi néhány percig álldogál a hátsó bejáratnál, de újra megindul a villamos első része felé. A fiatalember egyre csak mosolyog. Az utasok java része nem törődik velük, néhányan feszengnek. Amikor a férfi harmadszor halad el a hölgy mellett, a hölgy alig hallhatóan megszólal, dudorászik:

  „a McDonaldsnél leszállok, majd átmegyek az úton, ott felszállok az autóbuszra. Lalala…” A férfi döbbenten néz rá. A hölgy úgy tesz, mintha észre se vette volna. A férfi óvatosan leül a hölgy mellé, válla megereszkedik.

     A vak ember, külső szemlélő szemszögéből nézve, öntudatlanul bólint…