Egy hónapja terveztük, hogy
elmegyünk A kiállításra, amelyre két ingyenes belépőt kaptam. Hol én dolgoztam, hol ő dolgozott hétvégén, sehogy sem
tudtuk összeegyeztetni az időpontot. A hétköznap is szóba esett, de tudtuk,
hétköznaponként nem érdemes elmenni, mert legalább másfél óra kell ahhoz, hogy
végigjárjuk a termeket és egy röpke pillantást vessünk a képekre. Annak pedig
semmi értelme nem volt, hogy a zárás előtt két órával lépjük át a múzeum
küszöbét. Ma végre nyélbe tudtuk ütni a tervünket. Igaz, mindketten kitoltuk a
kiállítás-látogatást követő találkáink időpontjait, de elszántak voltunk, mert látnunk
kellett azt, amit eddig is láttunk, nem egyszer... Látnunk kellett a művész
életpályáját, életművét. Utólag azt mondom erre, hogy az ostobaságunknál csak a
kíváncsiságunk volt a nagyobb.
Sajnos, a hátizsákomat (és a
benne összekészített eszem-iszomot) a biztonsági őrök fenyegetőnek minősítették
(a hatalmas zsákokra hasonlító válltáskák viszont szelídek), ezért a ruhatárban
kellett hagynom, minek következményeként már az első terem száraz levegője
miatt megszomjaztam. Pechemre, vasárnap lévén, a kiállító termek között megbúvó
büfé zárva volt, tehát nem volt más hátra, csak előre, még akkor is, ha szomjasan
nem lehet kiállítást nézni. A levegőtlenség egyre inkább álmossá tett, minek
következtében kicsit nevetgélni kezdtünk a barátnőmmel, néhány képről beszélgetni
kezdtünk, de a teremőrök gyorsan mellénk sompolyogtak és csendőrök módjára
megkértek, hogy ne viháncoljunk, viselkedjünk kulturáltan. Mondták nekünk ők,
akik a múzeumba csak mint biztonsági őrök járnak, amíg mi ketten akár együtt, de külön is
többször jártunk kulturális intézményekben, mint az őr az egész családjával
együtt.
Miközben az egyik teremből a
másikba mentünk, ezer dolgon morfondíroztam, mint pl., minek festenek a festők
sorozatokat, hiszen az egész munkásságuk egy sorozat, egy mondanivaló köré
összpontosul, amely mondanivalót többféleképpen lehet kifejezni. Kissé csípősen megjegyeztem először magamnak,
utána félhangosan: egyes festők nem a tehetségük, vagy maguk az alkotásaik, hanem
a személyiségük miatt maradnak meg a köztudatban. A barátnőm csatlakozott: egy
kép volt kifejező, a többi csak halovány utánzata önmagának.
Miután a tizedik teremnél
rájöttünk, hogy körbe-körbe járunk egy témát, ráadásul unalmasan, eldöntöttük,
abbahagyjuk az önkínzást, lemegyünk a földszinti büfébe egy kávéra. Miközben a
büfében üldögéltünk, és kerülgettem a tekinteteket (egyesek nagyon magukra
akarták vonni a figyelmemet), olyan gondolat is elhangzott köztünk, hogy a
művész attól válik művésszé, ha sikerül elcsípnie „őrültségét” és azt
egyértelműen, frappánsan a felszínre tudja hozni. Valakinek a szabadságával,
valakinek a korlátaival vannak gondjai. Az egyiket kordában kell tartani, a
másiknak le kell döntenie az önmaga által meghatározott és preferált határait.
Miközben vegyes nyelven forgott a
nyelvünk, eszembe jutott édesapám egyik kollégája, aki évtizedekkel ezelőtt azt
mondta, hogy a művésznek nem szabad magyarázkodásokba bocsátkoznia. Sajnos, a
kiállításon sok magyarázat olvasható. Ezen felül, itt mutatkozott meg a
legvilágosabban és legegyértelműbben, hogy egy kiállítás nem csupán az alkotótól
vagy alkotástól és annak címétől függ, de a képkeret, a kiállítást rendező hozzáállása (fény, elhelyezés stb.)
mind-mind a kiállítás sikerének vagy bukásának alapja. Hiába jó egy kép, ha
rosszul van elhelyezve, hiába szép a keret, ha rossz benne a kép, hiába jó a
tér, a megvilágítás, ha a kép semmitmondó… Mintha mindezek az apró részletek
nem akartak összeállni, kivéve egy ajándéktárgyat, amely önmagának szólt. De az
sem az alkotó műalkotása volt.
A látogatás végén
megállapítottuk: láttuk. Ismét láttuk, a teljes repertoárt ugyanarról.
U.I.: A kiállítás megtekintést követő napon, egy beszélgetés közben, az alkotó védelmében elhangzott egy mondat "A műveiről rögtön rá lehet jönni, hogy ő alkotta őket." Elismerem, valahol igaza van annak, aki ezt mondta, ez a szemszög is mérceként szolgálhat, vagy az alkotó munkásságának végcélja lehet, azonban szerény véleményem inkább azt a tábort erősíti, amely nem ragaszkodik az alkotó felismerhetőségéhez, hiszen az a valódi mű, amely nem az alkotó beazonosításáról szól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése