Elevenen hullanak a hópelyhek a
sötét éjszakai égboltból. Az utcákat ellepik a gyémántok, az autóbuszmegálló
kies. Az úttest túloldalán álldogáló, melegen mosolygó házból egy vékony árnyék
tűnik elő, matat a kézitáskájában, igazgatja vastagon kötött sapkáját.
Autójához lép, kinyitja, majd többszöri próbálkozás után elrobog az estében.
Az autóbusz késik pár percet. A
menetrend szerint húsz percenként kellene érkeznie, de a csúszós út és a lomhán
közlekedő utazni vágyók lelassítják. Az arcomhoz érnek az apró hópelyhek,
bele-beleszúrnak a bőrömbe. Hazafelé tartok, közel másfél órányi útra vagyok az
otthonomtól. Régebben nem is vettem észre, mennyi időt töltök utazással, és ha
a józan eszemet követném, el sem indulnék otthonról, hogy három órát utazzak
egy alig egy órás program miatt. De a barátomról van szó, s a barátság
szempontjából nem számít, hány órát, akadályt kell átugranom ahhoz, hogy
tápláljam. Ha egyoldalú volna a kapcsolat, a ragaszkodás, el sem indultam volna
erre az útra. Nem vállaltam volna a
lázas köhögést, inkább otthonról gratuláltam volna neki és hagytam volna, hogy
nélkülem folytassa le az estét. Így viszont, mivel késve érkeztem, az első
sorban ülhettem és a közönség többi tagját figyelmen kívül hagyva hallhattam és
láthattam.
Az orrom előtt el-elsuhannak az
autók, zene szól belőlük. Egyik márkásabb, mint a másik. A hölgyeken műköröm,
egyre csak várják az estet. Nekik van társasági életük. Testükért cserébe,
amellyel úgy bánnak, mint más az alvással. Fura fordulat, de aludni mindenki
tud. És ez így van rendben. A bakancsom, szerencsére, nem ázik át, az örökölt
kabátomat tisztítja és vasalja a szél és a hó. Otthon a szerény, meleg kuckóm
vár, ahová már csak lehajtani a fejem van kedvem és erőm, olvasni nemigen.
Eszembe jut lánykorom, amikor
normális volt a ritka menetrend, a késő autóbusz, s ez a szellem itt, ezen a
helyen még mindig él. Ahol a késés egy alkalom a csendhez, a természettel való
beszélgetéshez.
Ahogy közeledünk a belvároshoz, a
béke arca eltorzul, egyre feszültebbé válik a légkör. Erőltetett nevetések,
vidámságok, tanácstalan piócák, elveszett lelkek hada vesz körül. Csak érjek
haza, ne érezzem ezt az értetlenséget, ahol az érteni kívánó az, aki értetlenkedik.
Egymást félrelökő, könyöklő torzszülöttek, kik már nem bírják a sok utazást, a megfelelés
iránti csillapíthatatlan vágyukat, mindez arra ösztönöz, hogy a pár perccel korábban
megélt békét idézzem fel. Hallom a saját
belső hangomat, amely ringat, egyre ringat, hogy ne vegyem észre a
dulakodásokat.
Megérkezek a belváros egyébként
zajos negyedébe, amely most kihalt. A hideg bezárta a lármázókat a kétes
tulajdonban levő kis vackaikba, csak a tél és én megyünk az utcán. Sietek, ez
már, sajnos, belém idegződött. Megtanultam, hogyan siessek a belvárosban, még
akkor is, ha temérdek időm van. Valójában a sietéssel kikerülöm az emberi
beszédet, mert soha nem lehet tudni, hogy hogyan fog végződni. A biztonságos
sietés a menekülő út. Sietni máshol nem lehet, csak az utcán. A metrón,
autóbuszon, trolin, villamoson, HÉV-en legfeljebb idegesnek lehet lenni, a
fontosságot pajzsként lehet használni. De ugyan minek? A rossz tapasztalatok
miatt. Mert, aki ráérősen viselkedik, pont azokat vonzza, akik teljesen
elvesztek az embererdőben, reménytelenül és visszafordíthatatlanul.
Érzékszerveik felmondták a szolgálatot, a felállított viselkedési normákat
zsigerből elutasítják, s ha egyetlenegy meleg emberi szót hallanak, kinyitják a
pokol kapuját és beletuszkolnak az őrület bugyrába, ahonnan nincs kiút.
Sietek az utcán, és felveszem az
idegbajos álarcot. Belülről süt a nap, a sötét égboltból a milliárdnyi kis
gyémánt-hópihék szállingóznak, az este elhangzott versek sorai visszhangzanak bennem. Hazaérkezek, leveszem a természet
tisztította kabátommal együtt az utcai szerepemet – szép este volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése