Az összejövetelen a régi ismerősök óvatosan köszönnek. Több évtizede láttuk egymást utoljára. Ez a röpke idő alatt nem tudhatták, sejthették, merre veszem majd az irányt: a teljes őrültség, kiszámíthatatlanság vagy egy csoda folytán a normalitás felé.
Csodálkozva néznek: összeszedett, nyugodt vagyok. Érzem a megkönnyebbülést rajtuk. Néhányan összesúgnak, de úgy, hogy én is halljam. Mintha egy kis provokációt is éreznék mögötte, de hagyom.
- Meggyógyult.
- Igen, valaki rendbe hozta. Remélem, tartósan.
- Emlékszel, milyen vad volt?
- Nem vad, hülye. Kezelhetetlen. Emlékszel, milyen rohamai voltak? Össze-vissza beszélt, hadonászott… Szinte féltem tőle, nem tudtam, mikor mit fog tenni.
- Hát, nem voltál egyedül. Néha borsódzott tőle a hátam.
Táskámból előveszem a gyógyszerem. Az ismerősök diadalittasan összenéznek „Ja, nyugtató, hát persze.” – olvasható a szemükből.
- Te, mit szedsz? – kérdezi meg a bátrabbikja.
- Epilepsziára szedek gyógyszert. Tudod, nem minden epilepszia olyan látványos, földreeséses, remegős, habzószájas…
A teremre mély csend ül.
Egy szempár a bűntudattól fájdalmasan felcsillan, feléje súgom: „nincs semmi baj.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése