Zsírparaszt

Mindene megvolt. Háza rendezett: csipke mindenhol, gobelinek hada mutatta, hogy egykoron egy dolgos asszony volt a ház úrnője. Itt egy kis Rembrandt festmény, amott egy kis naiv festészeti remekmű, domborművekről készített gobelin, egyik csudásabb, mint a másik. A kereteket az asszony külön rendelte még annak idején, s milyen szépek, aranyozottak, virágosak…

Mindene megvolt. Baromfiudvara is volt, meg disznóólja is, a kertjét pedig úgy alakította ki, hogy megteremjen a retek, paradicsom, paprika, bab, borsó, káposzta, no meg a hagyma, az a finom, erős hagyma, és persze, a kukorica, hogy egészségesen étkezzenek az állatok. A disznónak néha odavetett egy kis dinnyehéjat is, attól finom lesz a húsa. Amikor beköszöntött a tél, na, akkor egy kicsit gondban volt, de olyankor a moslék is megtette. Ha éhes, hát egyen az állat. Elvégre, ha éhes, ő sem válogat.

Mindene megvolt. Egy hatalmas mélyhűtője telis-tele lefagyasztott hússal és zsírral, hájjal, amit csak szeme-szája megkívánt. Kamrája roskadozott az eltett befőttek és lekvárok alatt… Amióta az asszony elment, a szomszédságban élő háziasszonyokat kérte meg, hogy a megtermett szilvából, barackból főzzenek lekvárt, de ne darálják a gyümölcsöt és ne is cukrozzák agyon, hanem főzzék addig, amíg nehezen válik el a fakanáltól. De kavargassák aztán rendesen, nehogy odakapjon… a két meggyfától kapott meggyből meggylét és meggylikőrt, a kert sarkában egyre terpeszkedő bodzabokor virágaiból a finom bodzalevet, na meg a kihagyhatatlan bodzabort készítette.

Mindene megvolt. Mindent számon tartott. Pontosan tudta, mikor melyik gyümölcsfa rügyezik, melyik állat kezd lebetegedni, mikor mit kell tenni… Csak az asszony… Az asszony cserbenhagyta… Egyik napról a másikra… Mindent megadott neki, sőt, annál is többet: házat épített, kertet ápolt, az asszonytól nem várt el semmit, csak annyit, hogy rendesen dolgozzon, hogy minden működjön. Néha összekaptak, mert az asszony nem tudott spórolni, a kisebb krumplikat a disznó elé szórta, pedig mondta, hogy azt még ők is megehetik, a disznónak elég a krumpli héja. Meg a csirkék tüdejét is kidobta, a fejüket sem főzte bele a levesbe, sem a lábukat, a hájat sem használta fel. Ha jobban belegondol, talán jó is, hogy elment. Csak veszteség volt vele. Húzta a száját, ha rászólt, pedig az élet nehéz, nagyon nehéz. Ha ma nem spórol, holnap éhezni fog – mondogatta neki. De hiába mondta, az asszony egyik fülén be, a másikon ki, mint a huzat. Csak azért dühös, mérhetetlenül dühös, mert szó nélkül hagyta el. Azóta is az égnek kiáltja a szitkozódásait, mérgét, mert nem mondhatta el az asszonynak, mennyire buta, asszonynak és háziasszonynak egyaránt nem volt jó.

Mindene megvolt. Csak az utolsó szava nem. Hiába mondták meg neki, hol találja az asszonyt, sőt, el is ment meglesni, ahhoz viszont már nem volt mersze, hogy belépjen a vaskapun és számon kérjen. Nem mintha félt volna Tamás bátyjától, hiszen Tamás bátyját régóta ismeri, inkább a saját indulatának végkifejletétől tartott. Főleg, amikor látta, az asszony ugyanolyan tékozló módon eteti a baromfit, mint otthon, de ahelyett, hogy Tamás bátyja leszidná, még csókot is nyom az arcára, s az asszony egyre vörösebb, mint a pipacs, mint soha, amíg vele volt. Tamás bátyjának alig van valamije, az asszony meg nem tud spórolni, hát megtalálták egymást. Majd ha nem lesz semmijük, na, akkor… – gondolta, előre örülvén saját értékrendszerének felsőbbrendűségén. De amint újra rájuk nézett, látta, ez nem fog bekövetkezni. Ökölbe szorított kézzel ment haza és a falon lógó gobelineket egymás után szétszaggatta. Kéj fogta el a finom szálak tehetetlenségének érzetén, ahogy egyenként húzta ki őket a gobelin hálójából. Ezt neked, ezt tudtad, te asszony, de spórolni és rám gondolni, azt már nem – sziszegte.

Mindene megvolt. Minden, amit számon tarthatott.