Szélsőségek

Kínos, hosszú csend következett. A szobát hirtelen átjárta a dermesztő hideg. Adél beleremegett, a konvektorhoz lépett és felkapcsolta. Károly bólogatott, magába beszélt.

- Értem én, értem én, mit mondasz. Majd csak rájössz – motyogta.

Adél úgy tett, mintha nem hallaná. Érezte a férfin a vágyat, a magánytól való menekülésének kényszeres izzadtságát.

- Nézd, nem tudom neked másképp elmondani – kezdte újra Adél.

- Nem kell, minden világos. De remélem, nem látsz minden kedvesség mögött udvarlást.

„Nem, dehogy, de a te esetedben egyértelmű” – gondolta Adél, de hangos válasz helyett csak egy mosolyt facsart ki arcából.

Minek is botlott meg, miért tette azt, amit általában a magánytól rettegő, társ(aság)függők szoktak tenni: bármilyen áron találni valakit, csak nem maradni egyedül, egyedül…

Azóta nehezen tudja bántás nélkül visszautasítani a hozzá nem illők közeledését. Mindig beléjük döf, pedig, igazuk van, csak próbálkoznak. Talán a botlás miatt gyülemlett fel benne az indulat. Mert csak későn jött rá, hogy azokban a viszonyokban a valamit valamiért elv erőteljesebb, mint azokban, ahol hasonlelkűek között, spontán módon alakulnak ki a dolgok, ígéretek, tervek, fölösleges színházasdi és kakasosdi nélkül.

Már régóta mindegy neki, egyedül van-e vagy sem. De az már egyáltalán nem mindegy, hogy ha valakivel együtt van, milyen minőségben, s főleg, mit vár el tőle a másik. Ő nem vár el annál többet, mint ahogyan bemutatkoznak neki, viszont, ha a másik fél túlzásba viszi a self-marketinget, magára vessen.

Ridegsége kétségbeejtő, főleg azok számára, akik megszokták, hogy a legközelebbi szabad asszonyt lekapcsolják és a „hát, ez jutott nekem” vállvonogatós sóhajtással szeretnék leélni öreglelkű életüket. Szinte kihívást jelent számukra, s minél inkább elutasító, annál inkább pedáloznak utána. A vége mindig egy és ugyanaz: megharagszanak és elmondják mindennek, még annak is, ami nem, és ami inkább a fészket rakni kívánó által vélt tulajdonsága, amelyre felépíti egyetlen udvarlási módszerét.

- Látom, már kínos neked a vendégeskedésem – csuklott meg Károly hangja. Adél rezzenéstelen arccal nézett rá. Már eljátszották ezt a játékot Károly előtt is, ismeri a provokáló egyszerűséget, amely, ha rámenőséggel párosul, pusztító lelkifurdalásokat okozhat. Anno kedvesen válaszolt, marasztalt, de csak annyit ért el előzékenységével, hogy még egy kellemetlen szócsatát, kvázi intellektusharcot játszhatott le, amire ma már sem kedve, sem ideje nincsen. Hagyta, hadd maradjon a véleménye mellett, hadd sértegesse.

Károly megköszönte a sikertelen látogatást, még motyogott néhány gondolatot, de Adél ezt már nem akarta hallani.

xxx

A kocsma kellemesnek bizonyult. A pincérnő tízpercenként ellenőrizte a poharaikat, csészéiket. Adél, amikor először nézett Ákos szemébe, és meglátta benne a mind elméleti, mind gyakorlati tudásból fakadó szabadságot és embertől való függetlenséget, tudta, hogy szeretne vele többször összefutni.

Ez az érzés egyre csak erősödött benne, mert Ákos spontán volt: rögtön az elején elmondta, hogy Adél miatt mondta le a fájdalmas fogkezelést, ami számára többszörös kellemesség, ámbár gyötrelmes is. Mindeközben meg is mutatta a korrekcióra szoruló fogsorát, vinnyogások és röhögések között. 

Valójában azért találkoztak, hogy átadjon Adélnak néhány írást, kiadványt és e-anyagot, amit Adél ugyan nem kért tőle, de Ákos tudta, hogy Adélnak mire van szüksége, anélkül, hogy konkrétan megbeszélték volna. Sőt, a kocsmát, mint találkozásuknak helyszínét is ő választotta, amelyről, amikor Adél fizetett, kiderült, hogy a minősége ellenére iszonyat olcsó volt.

Mintha egy angyal vette volna védelmező szárnyai alá: erőszak-, követelés-, megrögzöttség-, elvárás- és sötétközépkori felfogásmentesen. 

Semmilyen anyagi szimbólum, ehelyett állandó figyelem, gondolati együttlét, egymás kiegészítése és korrekciója. Lehet nevezni haveri, baráti találkozásnak, de akár randinak is, teljesen mindegy. Nem a név, a megnevezés a fontos.

Adél végre otthon érezhette magát. A világa utolérte, újra megtalálta.