Beával olyan mély kapcsolatom
van, mint amilyen ritkán adatik az embernek, vagy szinte egyáltalán nem.
Ahogyan azt egyszer valaki mondta nekem: „… az ember lélektársa nem feltétlenül
az élet-, vagy házastársa, de még a szerelme sem, lehet az egyszerűen a
gyermeke, de akár ismerős, szomszéd, sőt, a házi kedvence… Nem az ember választja meg, holott azt
gondolja, igen. A lélektárs csak van. És ha részed lehet abban a szerencsében,
hogy találkozol vele, már nem tehetsz semmit. Nem tehetsz róla, hogy az illető azonosan, vagy megközelítően azonosan gondolkodik, mint te... Hiába mindennemű társadalmi elvárás, a lélektárs nem itt
dől el, az általunk felépített és eszményesített fizikai társadalomban… hiszen a lélektársi kapcsolatban nincs fiziológia.” Eme
gondolatmenetet továbbfűzve úgy vélem, hogy egy embernek nem feltétlenül egy
lélektársa van, hanem akár több is lehet. Nekem mindenféleképpen több
lélektársam van, s köztük van a lányom is.
Nem múlik el egy nap anélkül,
hogy legalább másfél órát beszélgessünk nem csupán a mindennapjainkról, arról, ki
mit tett vagy nem tett, hogyan érezte magát aznap, hanem arról is, hogyan
vélekedünk a körülöttünk zajló valóságról, de olykor a valóságtól elrugaszkodva
elméleteket alkotunk. Ez utóbbiak számomra nagyon termékeny gondolatok, amelyek
inkább egy sajátos megközelítésről szólnak, s nem olvasott gondolatok
idézetére való támaszkodásról. Persze, ez utóbbit nem ítélem el, de ez utóbbi inkább az egyezőségre helyezi a hangsúlyt.
Természetesen, azt sem hiszem, hogy
ezeket a gondolatokat valaki már nem írta le, hiszen biztos vagyok benne, hogy
semmi újat nem lehet már megírni. Azonban, hogy valaki egy általános kérdésre, felkészültség
nélkül újszerűen meg tudja fogalmazni azt, ami bennem évek óta kavarog, vagy
egyszerűen olymód fel tudja nyitni a szemem, hogy egy teljesen új perspektívát kaphasson
a kérdés – valóban újdonság, ami mindig újdonság marad.
Ma pont ez történt: egy olyan
perspektívát kaptam arra az általános kérdésre, hogy „a művészet esetében miért
kedvelik az emberek jobban a komorságot a vidámságnál?”, amellyel – az eddigi
tapasztalataimra támaszkodva - egyet tudtam érteni.
Bea szerint azért kedvelik az
emberek jobban a komorságot, mert a komorság az elmére hat. Megindítja
a gondolkodást (védekezési reakció – én megj.). A vidámság, ezzel
szemben, az érzelmekre gyakorol hatást
(megkönnyebbülés, megnyugvás – én megj.), amellyel nem kell
foglalkozni, hanem átérezni. Tehát a komorság az elmét mozgósítja, a vidámság
az érzelmeket, komorságban az emberek különböznek, a boldogságban viszont
hasonlítanak.
S ez az eszmefuttatás abból az
apróságból indult ki, hogy ma bevittük öt festményemet egy galériába és az
ottlevők rácuppantak a borúlátókra, pedig a derűsek ugyanolyan erőteljesek,
ha nem jobbak. Körülnéztem a kiállított képek között, és megállapítottam, hogy
még mindig a komolykodás jelenti A szintet, vagy a (kvázi)provokáció,
mégpedig annak a kioktató, komor oldala, vagy a vicceskedően komolykodó. Nem
tudom, végül, ki lesz-e állítva bármelyik festményem, és ha igen, melyik, de
kíváncsian várom, hogy a beadott ötből, melyik kerül be a válogatásba: az ultra komor, a
komoly, a mega káotikus, a vidám és vicces, vagy a kvázi érzelgős?
Hiszen nem csupán az alkotókat
elemzik, ők is elemzik a közízlést… És valaki az idők során vagy megtalálja a gyorsan
változó közízlést, és ennek ismeretében kezd el alkotni a megfelelésért, valaki pedig pont arra törekszik, hogy minél
hűbben képviselje magát az adott közízlésben, holott tudatában van annak, hogy
mit kellene tennie, hogy a köz elfogadja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése