Fulladásom, újraélesztésem minden
másodpercére pontosan emlékszem. Kettő, vagy három éves lehettem, és a szakorvos által
előírt téli nyaraláson voltam a családommal.
Drága gyerek voltam, nem mondom.
Évente kétszer három hét, esetleg egy hónap a tengerparton, vagy tengervízzel
telt medencében és körülötte: ez volt akkortájt a kúrám a velem született bronchiális
asztmám kezeléséhez. Más nemigen volt. Vagyis, volt, és az is nagyon drága
volt: a hetvenes évek elején még nemigen léteztek ma már széleskörűen használt gyógyszerek,
így a szüleim kéz alatt beszerezték a még kísérleti fázisban levő, asztma
kezelésére kifejlesztett sprayt Németországból azért, hogy egy kis reményhez
jussanak, hogy túlélem a gyakran zöldüléssel, olykor már merevséggel is járó
fulladásaimat.
A betegségemet kezelendő téli
nyaralást egy medencés szállodában töltöttük. Naponta kétszer mentünk úszni. Betegségem
ellenére husis gyerek voltam, így édesanyám a derekamhoz enyhén odatapadó úszógumival beengedett a
felnőtteknek fenntartott medencébe. Zaj lehetett a medence körül, mert édesanyám
úgy értette, hogy édesapám, édesapám pedig azt hallotta, hogy édesanyám fog
figyelni rám, így felügyelet nélkül maradtam. Husi ide, vagy oda, a meleg víz hatására lassan
kezdtem kiszabadulni az úszógumi szorításából és elmerülni az egészséget
jelentő, melegített tengeri vízben.
Emlékszem, hogyan nyeltem a
vizet, hogyan telt meg az orrom, a torkom, s hogyan úszkáltak felettem az
emberek a medencében, miközben semmit nem éreztem… néhány másodpercig küzdöttem,
de abbahagytam… S ekkor, fura mód, a medence felszínére kerültem, majd
elhagytam azt, s a medence magas mennyezetéhez értem. Láttam, ahogy kisebb fajta
szaladgálás alakult ki, egymás után merültek el emberek a medencében, és valaki
kiemelt egy kis testet. S ekkor egyfajta megérzés uralkodott el rajtam, ami nem
volt hang, inkább gondolat: vissza kell mennem, a medence mellé. Nem akartam,
ezért a mennyezetnél állomásoztam egy ideig. A gondolat tovább fejtegette
magát: vissza kell mennem, és ez nem kérés, kívánság, hanem – bármilyen furcsán
is hangzik - önként vagyok köteles visszamenni. Ekkor „eszembe jutott” az, ami
miatt nem akartam visszatérni, amit abban az állapotban jobbnak éreztem, mint
amikor még testben voltam: nem éreztem fájdalmat. Nem akartam már fájdalmat
érezni… A löketet, hogy visszatérjek, egyfajta ígéret adta, hogy nem fogok fájdalmat
érezni… S valóban, egy másodpercnyi öntudatlanság után már a belélegzett víz
hagyta el a tüdőmet, felköhögtem, az emberek körülöttem fellélegeztek és
édesapám karját éreztem, ahogy felemelt… A visszatéréssel járó fájdalom enyhe volt...
A halál közeli élmények ugyan
végig kísértek az életem során, de egyik sem rögzült ilyen kristálytisztán
bennem. Azóta féltve őriztem magamban mind az élményt, mind magát azt a számomra egyértelmű tényt,
hogy a fizikai lét valójában nem egyéb, mint tudatos, vagy tudattalan fájdalom,
amelyet nem kell misztifikálni, sem túlelemezni, de túlmagyarázni sem: nem
büntetés, nem bűnhődés eszköze, hanem a fizikai lét alapja, a fizikai valóság
folyománya - akár szellemi, akár testi fájdalomról, hiányosságról van szó. Minden, amit teszek, eme fájdalmak
enyhítésének érdekében teszem, mert azt a boldogságot, fájdalommentességet
szeretném elérni, megérni, amit fizikai formám nélkül érzek. S ezt kívánom mindazoknak, akiket szeretek. Ezért vagyok együttérző, és azért, mert úgy gondolom, hogy mindannyian abban az elementáris fájdalomban élünk, amely fájdalom minden nemes érzelem alapja.
….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése