Robbanás

Egyre aggasztóbb híreket hallok, olvasok, nap, mint nap. 

Nemrég betelt a pohár nálam, felrobbantam. Az évtizedeken át tartó nélkülözést, amelyet hazám liberális, szabadelvű, nyitott szellemű légköre enyhített, egy már több, mint négy éve szorongató, primitív, reménytelen, esztelen vezetés kezdett megalázni, még kilátástalanabbá tenni. (Ezt nevezik rejtett tisztogatásnak.)

Nyitott szellemű, nemes magyar családból származóként még nem volt alkalmam egyetlenegy nagyobb magyarságtudattal rendelkező emberrel megismerkedni saját magamnál, aki a magyarságát a kultúra ápolásával, így nyelvének, gondolatvilágának gazdagításával nyilvánítja ki. Aki tudja, hogy a magyarságtudat nem az erőszak fitogtatása, a lealjasultság megnyilvánulása, hanem az a gazdag szellemiség, amelyet a magyarság képviselhetne, ha nem bizonytalanodna el saját mivoltában, vagy éppenséggel látná, hogy minden magyar szellemi kincs az közkincs.

Mind több ostoba, felszínes emberrel kell szembesülnöm nap, mint nap, s mintegy a XXI. század Magyarországának hanyatlásának szemtanújaként kell átélnem azt, amitől a leginkább rettegtem: hogyan veszik el egy gyönyörű ország saját eszméletlenségében. Szándékosan nem népről beszélek, hanem országról.

Ha népről beszélek, ezt mondom: a magyarság csak addig volt vérengző, amíg hazát hódított, de mondja már meg valaki, a hódító időszakokban ki nem volt vérengző? Minden nép ezt tette, a magyarok nem voltak sem vérengzőbbek, sem okosabbak, sem erősebbek a ma létező népeknél, nemzeteknél. S miután országot alapított, mintha értelmét veszítette volna az egyébként valóban értelmetlen vérengzés.

Ha országról beszélek, akkor meg ezt mondom: az országunk nem több, nem jobb a ma létező országoknál. Csak egy ország. Ne ámítsuk magunkat. Sok gazdagsággal rendelkezünk, de ez inkább olyan mérhetetlen gazdagság, pénzzé ritkán váltható.

Ne tévesszük össze a nép és az ország fogalmát.

Mégis, mitől vagyok magyarabb a magyarnál? Nem attól, hogy sírok, kesergek, hanem megrázom magam és újrakezdek. Hogy belülről küszködök az értékeimért, a szellemi gazdagságom gyarapításáért, és nem mást okolok, vagy próbálok uralni. 

Egyszer újrakezdtem, a délszláv háború kitörésekor. Nem volt sok időm arra, hogy gondolkodjak: menni kellett. Hátrahagytam otthonomat, családomat, azokat az utcákat, ahol kislányként szaladgáltam a napsütésben. Döntésem nem csupán azért volt gyors és egyértelmű, merthogy féltettem magam és a férjem, de azért is, mert rájöttem: bármennyire jól keresek egy háborús területen, nem tudok független lenni, hiszen az általam befizetett adóból lehet, hogy holnap a szüleimet végzik ki. Nem akartam akkor sem részt venni pusztító ideológiák megvalósításában, akárki is kezdeményezte, és ma sem vagyok hajlandó ugyanerre.

S ezért felrobbantam: eldöntöttem, hogy újra vándorlok. Életemben másodszor. Nem szeretnék azon kevesek közé tartozni, akik miatt a külföld aggódik, akik miatt nem fogják úgy szankcionálni a jelenlegi kormányt, ahogy kellene. A befizetendő adóm ne ehhez a kormányhoz kerüljön, másrészt azok, akik maradnának, ismerjék meg maradásuk következményeit, tudatosuljon bennük, hogy vállalják a primitivizmust és azt az (ön)pusztítást, amely jelenleg uralkodik.

A magyar vidék nem annyira erős, hogy el tudja látni az országot és emellett a gazdaságát is fellendítse, nem tud függetlenedni, önállósodni a környezetétől. De ha tudna is, hogyan, kinek adna el bármit, ha kis országunk elzárkózik a többitől? Nyugat kétkezi munkásainak befizetett adója egy részét kapjuk fejlesztésünk céljából, miközben a kormányunk lenézi őket, a szellemi vezéreikkel együtt. Ez nagy baj. Nagyon nagy baj. Ezért megyek ki. Még akkor is, ha volt néhány értékes döntése ennek a vezetésnek, mindezek elenyészőek azokhoz a nyilatkozatokhoz és döntésekhez képest, amelyek meghatározzák a mai helyzetet itthon.

Ha már egyszer kint leszek, egy szót sem fogok már mondani, nem fogok nyilatkozni erről az országról. Addig beszélek róla, amíg itt vagyok. És ez volna helyénvaló mindazok részéről, akik erre vetemednének.

Ha már távol leszek, nem fogok visszanézni, mert tudom, hogy ez a világ, amit itt fogok hagyni, oly mértékben megváltoztatta azt a légkört, ahova anno érkeztem, amely nem tud már visszavedleni a régire. Most, amíg még itt vagyok, mondom-mondom, mert benne élek ebben az értelmetlenségben, ezt a levegőt lélegzem és ebben a légkörben úszkálok. De ha már nem leszek itt, az új hazámat, új országot fogok szolgálni. Attól még magyar maradok.

Mivel lelkem mélyén a magyarnál is magyarabb vagyok, pont ezért leszek hűségese annak a világnak, amely kedvel és támogat, s hagyja, hogy élvezzem magyarságom nemcsak a négy fal között, hanem azon is túl, mert tudja, hogy szorgalmas és alázatos vagyok, tudom, mit jelent egy néphez, és tudom, mit jelent egy országhoz tartozni. Kisebbségként érkeztem, hogy a többséghez tartozzam, de köszönöm, nem kell ez a többség, a kisebbségbe megyek.