Akkortájt Ilona asszisztense voltam, a járóbeteg szakambulancia ügyvezető igazgatójának irányításban gyenge, de strapabíró jobbkeze és egyben barátja is. A közös munka olyannyira összekovácsolt bennünket, hogy még a mai napig is - kb. 7 vagy 8 év távlatából nézve - egyike azon ritka, hozzám igen közel álló embernek vélem, akit valószínűleg, amíg élek, mélyen tisztelni fogok.
Viszonyunk több volt, mint ügyvezető-asszisztens viszony, amolyan szótlan, egy-tekintetből-megértelek viszony, amelyet a nagymondásokhoz szokottak túlontúl banálisaknak vélhetnek. A vezetés, természetesen, Ilona kezében volt, s ez a vezetés lassacskán átterjedt a hétköznapjaimra is: olyan irányokat, tanításokat adott át óhatatlanul, amelyeket később a legszükségesebb pillanatokban mentségemre vagy kiutamként használhattam.
Egy nap azonban mindketten egy olyan leckét kaptunk, amely rá is, rám is az újdonság erejével hatott és amely még a mai napig is kérdőjelként lebeg előttem.
Fülledt nyári nap volt, olyan, amelyet Ilona egészsége nemigen vagy csak nagyon nehezen tudott elviselni, ezért – mint mindig ilyenkor - a délelőttjét irodán kívül töltötte, nekem pedig telefonon jelentette, hogy csak később érkezik.
Az ilyenkor is elvégzendő, szokásos feladataimmal foglalatoskodtam, arra gondolva, hogy gyorsan elmúlik a munkanapom, amikor Ilona váratlanul, teljesen kétségbeesetten újratelefonált: elfelejtette, hogy mára egy fontos vendég jön hozzá látogatóba. Mivel az irodától jó néhány órányira tartózkodott, kérte, vezessem be a vendégét az egyik orvosi rendelőbe, ültessem le és próbáljam szép szóval ott tartani és kiengesztelni Ilona figyelmetlensége és tapintatlansága miatt.
Eme feladatokhoz – asszisztens lévén – teljesen felnőttem, tudtam, mit kell ilyenkor tenni: egy kis kávé, ásványvíz, rengeteg elnézéskérés, időjárásról szóló beszélgetés, majd egy kis panaszkodás a napi politikai helyzetről…
Lassan elérkezett az óra, amikor a vendégnek meg kellett érkeznie. A recepción felszóltak telefonon, hogy egy furcsa figura keresi Ilonát, és felküldték hozzám.
Egy kicsit izgatottan vártam, ki lehet az a furcsa ember, azonban mind az izgalmam, mind a röptében elképzelt helyzetek és válaszok egy másodperc alatt elillantak, amikor megláttam: egy talpig feketébe öltözött, fekete kalapos, szakállas, pajeszos fiatalember állt velem szemben, kezében egy vastag fekete könyvvel: először a szemembe nézett, majd tekintetét szemérmesen és illedelmesen levette rólam, alig észrevehetően bólintott, és tört angolsággal Ilona irányában érdeklődni kezdett.
Az üzleti helyzetekhez megszokott és felkészült asszisztens, azaz én, egy pillanat alatt átvedlettem egy hebegő, makogó, zavart és teljesen tanácstalan háziasszonnyá. Bevezettem a rabbit az Ilona által megjelölt rendelőbe, ahol ő – mint valószínűleg mindenhol – sem tolakodóan, de még hivalkodóan sem, otthon érezte magát.
Megéreztem, nem kell túlzásba vinnem semmit: ha már így sült el a dolog, akkor nincs mit tennem: bármilyen póz már nem segít. Hellyel kínáltam, ő pedig megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Megkérdeztem, kér-e kávét, mire szemrebbenés nélkül kért, két cukorral.
Magassarkú cipőm végigkopogott az intézet folyósóján, miközben kértem a Sorsot, bármit, csak segítsen, jöjjön Ilona minél előbb. Megfőztem a kávét, majd még nagyobb ügyetlenséggel és egyensúlymegtartással visszakocogtam a rendelőhöz és bekopogtam az ajtaján. Belülről mormogást hallottam, de semmi konkrét választ.
Benyitottam, s abban a pillanatban újra tehetetlenül kezdtem érezni magam, kérdések ezre fogalmazódott meg bennem: a rabbi, teflinnel a karján, imádkozott, s – még a mai napig sem tudom, hogy hogyan – hagyta, hogy ott szerencsétlenkedjek körülötte a kávéval és a tálcával. Igyekeztem eltűnni arra a néhány másodpercre, csak meg ne zavarjam, csak szolgáljam ki, csak ne ártsak… Életem leghosszabb másodpercei voltak. Miután végigcsörögtem imáját a kávé felszolgálásával és igyekeztem csendesen elhagyni a helyszínt, ő egy pillanatra kiszólt az imájából: szívből jövő, természetes hálával megköszönte, majd folytatta imáját, mintha semmi, de semmi nem történt volna.
Teljesen kirázott a hideg: az ingemből csavarni lehetett az izzadtságot, Ilona pedig ellenőrzésképpen felhívott. Megpróbáltam nyugtatni, hogy a rabbi itt van, el van látva, várja a rendelőben, azonban Ilona nehezen tudta túltenni magát a helyzeten: azt kérte, hogy negyedóránként nézzek be a rabbihoz, mert nagyon, de nagyon késik.
Miközben a sokszor életeket mentő faxokat gyorsan iktattam és süvítve továbbítottam a kardiológiai szakambulanciára, folytonosan a rabbi járt az eszemben: jól van, minden rendben van? Mégsem mertem benyitni hozzá. Végül erősebb lett Ilona utasítása, és benyitottam.
A rabbi a könyvével a kezében állt. A kávéscsészéje teljesen üres volt. Megkérdeztem, kér-e esetleg még valamit és nyíltan elmondtam, hogy Ilona bármely pillanatban megérkezik, de nem tudom pontosan, hogy mikor. A rabbi egyre csak bólogatott és hagyta, sőt - kérte, tegyem a dolgom nyugodtan, neki semmire nincs szüksége.
Ilona háromnegyed órás késéssel érkezett az intézetbe a férjével együtt. Túl gyorsan futott, mert a papucsa is cserbenhagyta, így szinte félig mezítláb nyitott be a rabbihoz, majd gyorsan átvezette az irodájába, amelynek ajtaját a férje már kinyitotta.
A jó asszisztenshez illően én is bementem az irodába, a jelenlevőktől megkérdeztem, felszolgálhatom-e őket valamivel. A rabbi semmit nem kért. Ilona tejes kávét cukor nélkül és vizet, férje tejes kávét cukorral, víz nélkül. Miután kiszolgáltam őket, azt a parancsot kaptam, hogy senkit ne engedjek megzavarni a beszélgetést, nincs olyan ügy, amely most fontosabb volna annál, mint amiről beszélni fognak.
Beszélgetésük körülbelül másfél órás volt. Amikor kinyitották az ajtót és a rabbitól búcsúzkodni kezdtek, a rabbi tekintetével megkeresett és ismét szinte észrevétlenül bólintott, megköszönte a vendéglátást. Majd suhogó, fekete ruhájában végigment a folyosón, maga után hagyva egy fényes csíkot.
Ilona magához hívatott.
- Na látod, életem, ez egy ortodox rabbi… Tudod, látod, ő senkitől semmit nem fogadhat el. Ez a szabályzatuk.
Teljes testemben remegni kezdtem.
- Ilona, a rabbi megitta a kávémat.
- Tessék? – kerekedett ki Ilona szeme. – Azt mondod, hogy megkínáltad kávéval, s ő el is fogadta?
- Igen. Fekete kávé két cukorral – válaszoltam látszólag kiegyensúlyozottan, de annál nagyobb kétségekkel.
- Ezt nem hiszem el… Hogy lehet? Senkitől nem fogadhat el semmit – nézett Ilona a férjére. A férje vállat vont. Ilona sokáig az íróasztalát nézte – Ez hihetetlen... megszegte volna a szabályzatot? – szegezte a kérdést ismét a férjéhez. A férje ismét vállat vont.
Az elmúlt évek során számos, néha elfogadható, de banális, sőt brutális magyarázatot is kaptam erre az eseményre - az értelmező vérmérsékletének megfelelően -, én azonban mégsem fogadtam el egyiket sem: ugyanis rájöttem, hogy a meg nem válaszolt kérdések, sőt, maguk a kérdőjelek azok, amelyek harcias háborgásomat esendőségemmé változtatják és hoznak közelebb önmagamhoz.
A rabbira pedig, ámbár csak néhány másodpercre találkoztunk, úgy emlékszem, mint egyik legnagyobb tanítómra, pedig csak akkor, egyszer találkoztunk, s még a nevét sem tudtam meg, soha.
Viszonyunk több volt, mint ügyvezető-asszisztens viszony, amolyan szótlan, egy-tekintetből-megértelek viszony, amelyet a nagymondásokhoz szokottak túlontúl banálisaknak vélhetnek. A vezetés, természetesen, Ilona kezében volt, s ez a vezetés lassacskán átterjedt a hétköznapjaimra is: olyan irányokat, tanításokat adott át óhatatlanul, amelyeket később a legszükségesebb pillanatokban mentségemre vagy kiutamként használhattam.
Egy nap azonban mindketten egy olyan leckét kaptunk, amely rá is, rám is az újdonság erejével hatott és amely még a mai napig is kérdőjelként lebeg előttem.
Fülledt nyári nap volt, olyan, amelyet Ilona egészsége nemigen vagy csak nagyon nehezen tudott elviselni, ezért – mint mindig ilyenkor - a délelőttjét irodán kívül töltötte, nekem pedig telefonon jelentette, hogy csak később érkezik.
Az ilyenkor is elvégzendő, szokásos feladataimmal foglalatoskodtam, arra gondolva, hogy gyorsan elmúlik a munkanapom, amikor Ilona váratlanul, teljesen kétségbeesetten újratelefonált: elfelejtette, hogy mára egy fontos vendég jön hozzá látogatóba. Mivel az irodától jó néhány órányira tartózkodott, kérte, vezessem be a vendégét az egyik orvosi rendelőbe, ültessem le és próbáljam szép szóval ott tartani és kiengesztelni Ilona figyelmetlensége és tapintatlansága miatt.
Eme feladatokhoz – asszisztens lévén – teljesen felnőttem, tudtam, mit kell ilyenkor tenni: egy kis kávé, ásványvíz, rengeteg elnézéskérés, időjárásról szóló beszélgetés, majd egy kis panaszkodás a napi politikai helyzetről…
Lassan elérkezett az óra, amikor a vendégnek meg kellett érkeznie. A recepción felszóltak telefonon, hogy egy furcsa figura keresi Ilonát, és felküldték hozzám.
Egy kicsit izgatottan vártam, ki lehet az a furcsa ember, azonban mind az izgalmam, mind a röptében elképzelt helyzetek és válaszok egy másodperc alatt elillantak, amikor megláttam: egy talpig feketébe öltözött, fekete kalapos, szakállas, pajeszos fiatalember állt velem szemben, kezében egy vastag fekete könyvvel: először a szemembe nézett, majd tekintetét szemérmesen és illedelmesen levette rólam, alig észrevehetően bólintott, és tört angolsággal Ilona irányában érdeklődni kezdett.
Az üzleti helyzetekhez megszokott és felkészült asszisztens, azaz én, egy pillanat alatt átvedlettem egy hebegő, makogó, zavart és teljesen tanácstalan háziasszonnyá. Bevezettem a rabbit az Ilona által megjelölt rendelőbe, ahol ő – mint valószínűleg mindenhol – sem tolakodóan, de még hivalkodóan sem, otthon érezte magát.
Megéreztem, nem kell túlzásba vinnem semmit: ha már így sült el a dolog, akkor nincs mit tennem: bármilyen póz már nem segít. Hellyel kínáltam, ő pedig megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. Megkérdeztem, kér-e kávét, mire szemrebbenés nélkül kért, két cukorral.
Magassarkú cipőm végigkopogott az intézet folyósóján, miközben kértem a Sorsot, bármit, csak segítsen, jöjjön Ilona minél előbb. Megfőztem a kávét, majd még nagyobb ügyetlenséggel és egyensúlymegtartással visszakocogtam a rendelőhöz és bekopogtam az ajtaján. Belülről mormogást hallottam, de semmi konkrét választ.
Benyitottam, s abban a pillanatban újra tehetetlenül kezdtem érezni magam, kérdések ezre fogalmazódott meg bennem: a rabbi, teflinnel a karján, imádkozott, s – még a mai napig sem tudom, hogy hogyan – hagyta, hogy ott szerencsétlenkedjek körülötte a kávéval és a tálcával. Igyekeztem eltűnni arra a néhány másodpercre, csak meg ne zavarjam, csak szolgáljam ki, csak ne ártsak… Életem leghosszabb másodpercei voltak. Miután végigcsörögtem imáját a kávé felszolgálásával és igyekeztem csendesen elhagyni a helyszínt, ő egy pillanatra kiszólt az imájából: szívből jövő, természetes hálával megköszönte, majd folytatta imáját, mintha semmi, de semmi nem történt volna.
Teljesen kirázott a hideg: az ingemből csavarni lehetett az izzadtságot, Ilona pedig ellenőrzésképpen felhívott. Megpróbáltam nyugtatni, hogy a rabbi itt van, el van látva, várja a rendelőben, azonban Ilona nehezen tudta túltenni magát a helyzeten: azt kérte, hogy negyedóránként nézzek be a rabbihoz, mert nagyon, de nagyon késik.
Miközben a sokszor életeket mentő faxokat gyorsan iktattam és süvítve továbbítottam a kardiológiai szakambulanciára, folytonosan a rabbi járt az eszemben: jól van, minden rendben van? Mégsem mertem benyitni hozzá. Végül erősebb lett Ilona utasítása, és benyitottam.
A rabbi a könyvével a kezében állt. A kávéscsészéje teljesen üres volt. Megkérdeztem, kér-e esetleg még valamit és nyíltan elmondtam, hogy Ilona bármely pillanatban megérkezik, de nem tudom pontosan, hogy mikor. A rabbi egyre csak bólogatott és hagyta, sőt - kérte, tegyem a dolgom nyugodtan, neki semmire nincs szüksége.
Ilona háromnegyed órás késéssel érkezett az intézetbe a férjével együtt. Túl gyorsan futott, mert a papucsa is cserbenhagyta, így szinte félig mezítláb nyitott be a rabbihoz, majd gyorsan átvezette az irodájába, amelynek ajtaját a férje már kinyitotta.
A jó asszisztenshez illően én is bementem az irodába, a jelenlevőktől megkérdeztem, felszolgálhatom-e őket valamivel. A rabbi semmit nem kért. Ilona tejes kávét cukor nélkül és vizet, férje tejes kávét cukorral, víz nélkül. Miután kiszolgáltam őket, azt a parancsot kaptam, hogy senkit ne engedjek megzavarni a beszélgetést, nincs olyan ügy, amely most fontosabb volna annál, mint amiről beszélni fognak.
Beszélgetésük körülbelül másfél órás volt. Amikor kinyitották az ajtót és a rabbitól búcsúzkodni kezdtek, a rabbi tekintetével megkeresett és ismét szinte észrevétlenül bólintott, megköszönte a vendéglátást. Majd suhogó, fekete ruhájában végigment a folyosón, maga után hagyva egy fényes csíkot.
Ilona magához hívatott.
- Na látod, életem, ez egy ortodox rabbi… Tudod, látod, ő senkitől semmit nem fogadhat el. Ez a szabályzatuk.
Teljes testemben remegni kezdtem.
- Ilona, a rabbi megitta a kávémat.
- Tessék? – kerekedett ki Ilona szeme. – Azt mondod, hogy megkínáltad kávéval, s ő el is fogadta?
- Igen. Fekete kávé két cukorral – válaszoltam látszólag kiegyensúlyozottan, de annál nagyobb kétségekkel.
- Ezt nem hiszem el… Hogy lehet? Senkitől nem fogadhat el semmit – nézett Ilona a férjére. A férje vállat vont. Ilona sokáig az íróasztalát nézte – Ez hihetetlen... megszegte volna a szabályzatot? – szegezte a kérdést ismét a férjéhez. A férje ismét vállat vont.
Az elmúlt évek során számos, néha elfogadható, de banális, sőt brutális magyarázatot is kaptam erre az eseményre - az értelmező vérmérsékletének megfelelően -, én azonban mégsem fogadtam el egyiket sem: ugyanis rájöttem, hogy a meg nem válaszolt kérdések, sőt, maguk a kérdőjelek azok, amelyek harcias háborgásomat esendőségemmé változtatják és hoznak közelebb önmagamhoz.
A rabbira pedig, ámbár csak néhány másodpercre találkoztunk, úgy emlékszem, mint egyik legnagyobb tanítómra, pedig csak akkor, egyszer találkoztunk, s még a nevét sem tudtam meg, soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése