A metróállomás zsúfolásig tele van.
Kimaradt vagy 2-3 járat, az utazni vágyók egyik lábukról a másikra ugrálnak türelmetlenségükben.
Mindenkinek számít az a 7-8 perc, mintha mindenkit várna otthon egy kétlábon járó
svájci óra, aki nem tűri a késést.
Mindenki ideges. Van, aki a
pénztelensége miatt, van, akinek családi-munkahelyi-baráti problémája van, s
van olyan is, aki trendiből.
Lassan lépegetek a tömegben. Nem
sietek. Még reggel sem, amikor munkába megyek. Mindig adok magamnak időt,
hiszen soha nem lehet tudni, hogy mi történik váratlanul.
Elviharzik mellettem egy
fiatalember, majdnem fellök. Siet megállni az állomáson.
Egy idősebb ember kiszemel
magának, egyre inkább közeledik felém. Keresi a tekintetem, miközben illegeti
magát. Őskori udvarlási módszer. Elfordulok tőle, és a hirdetéseket kezdem böngészni.
Laza vagyok. De nem túl laza,
mert ha az vagyok, megállítanak a kéregetők, vagy a tolvajok. Muszáj magam köré
emelnem az elfoglaltságnak tűnő láthatatlan falat, amely megvéd.
A metró beér az állomásra. A
tömeg lassan eltűnik a szerelvényben. Egy másodpercre csend és nyugalom borul
az állomásra.
Minden nap túlélek. Túlélünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése