Mozdulatlanság

 

Köd borította város felett ülök, az erkélyen, szürke felhők fenyegető táncot járnak a piszkos égen. Valahova elmennék messze, ahol nem fenyeget az égi mennyezet. Behunyom a szemem és elém tárul az egész világ, minden teremtmény, s felfedezésre váró lehetőség. Minden, minek formája, ideje és tere van, egy-egy magába zárt kastély, amelynek pókhálóval védett pincéjében felbecsülhetetlen kincs van. 

Mit megkíván tőlünk az, aki a semmiből teremtett minket, az az, hogy minden egyes kastélyt óvatosan kinyissunk, a pincéikbe jussunk, s kiszabadítsuk a kincset, amelynek sem formája, sem ideje, sem tere nincs, csak egy héja, ami összetartja. S ha már ott vagyunk és kiszabadítjuk a fényt, a kincs héja, s vele együtt az anyagi megnyilvánulás is, eltűnik, s marad a semmibe torkolló semmi.

Lágy szellő megcsiklandja az orrom, kinyitom a szemem. Köd borította város felett ülök, az erkélyen, szürke felhők fenyegető táncot járnak a piszkos égen.