A céltalan

 

 

Minden mást lehetett mondani róla, de azt, hogy tudja, mit akar, nem. Évek óta tengődött a létben, mint azok a hajléktalanok, akiknek napjaik arról szólnak, hol és mit fognak enni és hol fognak aludni. Pedig fiatal korától mindene adatott volt ahhoz, hogy átlagos életet éljen: családja támogatása, barátai, munkája, sőt, barátnője is.

Ahogy teltek az évek, egyre inkább süllyedt a lét fizikai valóságába. Míg korábban voltak elképzelései, igényei arra, hogy szellemileg fejlődjön, azok megvalósításai mindig kudarcba fulladtak, nem azért, mert nem lett volna lehetősége rájuk, hanem azért, mert mindig talált okot, miért NE valósítsa meg őket.

Karizmatikus ember volt, de sokáig a társaságában lenni egyet jelentett a lelki kiürüléssel: csak magáról és a múltjáról tudott mesélni, ahova nem fért bele más.

Ha változtatott is valamit magán, az csak a fizikumára vonatkozott. Szerette megbotránkoztatni az embereket. De eme botránykeltések csak pár percig voltak erőteljesek és érdekesek. Utána minden visszasüppedt a monoton fizikaiságba.

Ahogy öregedett, egyre több lehetőséget szalasztott el, s egyre inkább gyűjtötte a dacot, az elébe kerülő lehetőségekre és kihívásokra a nem-eket: miért ne kezdjen el vállalkozásba, miért ne dolgozzon, miért ne tegyen ezt vagy azt. S egyre inkább laposodott elméje és élete. Már csak az foglalkoztatta, hogy mit eszik aznap, szervezete elégedett lesz-e.

Ilyen állapotban volt, amikor találkoztunk. Nagyon ügyesen mutatkozott be és igyekezett a legjobb oldalát felvillantani előttem. Hitegetett, hogy átmeneti zűrös állapota miatt él szerényen, s bemutatta a mindennapjait. Sivár mindennapok voltak, történések és előrelépések nélkül. Nekem – hozzá képest – rendkívül tartalmas volt az életem, s lehet, hogy ezért kisebb lelkiismeret-furdalásom volt vele szemben. Gondoltam, megsegítem.

Közben megengedte, hogy szerelmes legyek belé, de ő ezt nem viszonozta, csak kedves volt. Minden esetre feltűnt, hogy magában felbecsüli a ruháimat, az életmódomat, az étkezési szokásaimat.

Sokat panaszkodott a helyzetére és kétségbe volt esve, ezért gondoltam, segítek neki átvészelni a nehéz időszakot. Nálam aludt, evett, ivott, kávézott, és a cigijeimet szívta, mindez azonban kevésnek bizonyult, folyamatosan az albérleti díjának megfizetésére panaszkodott és arra, hogy mennyire kellene dolgoznia, de mégsem teszi, mert nem...

Naivan felajánlottam, hogy pár hónapig anyagilag is támogatom.

Reméltem, most minden meg fog változni, hiszen az alapszükségletei ki voltak elégítve, kezdheti a felépítményt készíteni. Hiú ábránd volt ez részemről, mert amíg az első hónapban minden rendben volt: kifizette az albérletét, összehúzta a nadrágszíját, a második hónapnál viszont már zsebre tette a pénzt és nem szólt semmit.  

A harmadik hónap elején pedig már szinte várta, mikor adok neki pénzt. Saját lelkiismeretem megnyugtatásképp adtam neki ismét, de ahelyett, hogy megköszönte volna, megjegyzést fűzött hozzá, hogy nem elég.

S ennél a mondatánál nálam betelt a pohár. Ha neki nem volt elég a pénz, nekem elég volt az egyoldalú kapcsolatból, a sok siránkozásból, panaszból, elegem lett az élősködéséből, a céltalan tengődéséből és főképp a fizikaiságra fókuszáló elméjéből.

Szétmentünk. Szétválásunkat néhány hét csend előzte meg, mialatt rájöttem, hogy az általam nyújtott anyagi biztonságban pózolt mások előtt és előttem is, mint egy sikeres ember. Miután az önteltségén túl rádöbbent, hogy már nem leszek az aranyat tojó tyúkja, visszafordult a korábbi életéhez: ismét életének tengetésébe kezdett, amelyben az a fontos, hogy mit eszik és hogyan fogja magára hívni a figyelmet. Mindeközben a külvilágnak úgy mutatkozik, mint egy végtelenül kedves és előzékeny ember. Többre nem telik tőle és belőle, hisz létét körbeburkolta a céltalanság tégláival.