Fényes múltja árnyékából táplálkozik,
az idő vasfoga bilincsbe verte,
dicsőségét kirakatban rendszerezi,
s fáj a tükörképe.
Megmerevedett a gondolatáradat,
csontjaihoz fájdalom tapad,
ezeréves lelke nyughatatlan,
de keze már remeg, s a szeme
sem jó már, sír a viszontlátott
régmúlt idők pompáján.
Megváltozott, s nem előnyére,
vergődik a vérző sebeiben.
Ó, de sajnálom, egyetlenem,
csúszkálsz emlékeid jégpályáján,
zuhansz a feneketlenségbe,
félsz a mától s holnaptól,
s nem hiszed, hogy
téged,
pont téged szerettelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése