Mindent előkészített a
szombat fogadáshoz: a lakás kitakarítva, asztal megterítve, gyertyák bekészítve,
imakönyvek az asztalon. Telefonját kikapcsolta, a másnapi étkezésre valókat felsorakoztatta a konyhai
pulton. Egy másik asztalon várták azok a könyvek, amelyeket szombatonként
olvasgatott.
Ismét egy egész nap nyugalom és
elmélyülés várt rá. Amikor eldöntötte, hogy ezentúl igyekszik minden szombat tartásra
vonatkozó parancsolatot a legjobb tudása szerint követni, ámbár nem volt
zsidó, a családja és a zsidó és nemzsidó barátai ebben mélyen támogatták. Tudták,
hogy Ruthnak szüksége van Ist-n megnyilatkoztatásaira. Az egyetlen ember, aki
ezt nem értette, Tamás volt, Ruth barátja.
Tamás aranyos ember volt, de
túlságosan bonyolult: reggelente és esténként panaszáradatokkal szórakoztatta
Ruthot, mert semmi nem volt jó neki: sem a társadalom, sem a körülményei, sem
az egészsége. Ráadásul, rendszeresen szidta Ruthot: amikor a hosszú munkanap
után Ruth találkozott vele, az első dolog, amivel Tamás fogadta, mindig a
leteremtés volt. Apróságok, lényegtelen dolgok miatt fakadt ki rá, hevesen
verte szavakkal, addig, amíg Ruth elveszítette az önmaga által teremtett
pozitív energiákat.
Ilyenkor Tamás jól érezte magát, Ruth meg
elbizonytalanodott saját magában. Miután eképp „elrendezte a dolgokat”, sztorizgatott
az életéről, egymás után szívta a cigarettákat, a kávé is vészes mennyiségben
folyt le a torkán. Félrehamuzott, a dohányt szétszórta, szétdobálta a cigarettapapírokat.
Az oldaltáskája tele volt felesleges holmikkal, és folyamatosan valami után
kutakodott. Egy teljesen zárkózott világban élt, s Ruth érezte, hogy Tamás
valójában nem szereti őt, hanem azokat a lehetőségeket és hasznokat, amiket
Ruth tud neki biztosítani. Ruthot fájdalmasan érintette a felismerés, és
szakítani akart Tamással, de Tamás folyton visszaédesgette magát.
Amióta viszont a vírus közéjük állt,
és nem tudtak már találkozni, Ruth lassacskán összeszedte magát. Megtalálta
önmagát, útját és visszatalált a világához, amit Tamás nem akart, vagy nem
tudott megérteni. Tamás életművész volt, aki mindig túlélt, de nem élt. S Ruth
viszontagságos múltjából fakadóan nem akart már túlélni, hanem élni.
Amíg tartott
a kijárási korlátozás, Tamás egyszer sem kereste őt, sem telefonon, sem
messengeren, mert el volt foglalva a saját gondjaival, miközben Ruthnak jól
esett volna, ha egyszer-kétszer ráír. Ruth tudta, hogy ezzel a ténnyel nem szabad Tamást
szembesíteni, mert azt fogja válaszolni, hogy Ruth volt az, aki nem kereste őt.
A határzárakat feloldották, s
Ruth tudta, hogy Tamás előbb-utóbb megjelenik lakásának ajtajában. Azt is
tudta, hogy vagy pénteken, vagy szombaton jelenik meg. Nem lesz pénze, nem lesz
mit ennie, cigije sem lesz és kávéja sem, s hozni fog Ruthnak egy apróságot
ajándék gyanánt, majd ennek fejében – ámbár nem fogja mondani – valahol szíve legmélyén el fogja várni,
hogy Ruth teljesen ellássa.
A nap lemenőben volt, az utolsó
sugarak halvány fényüket rávetették a kelet felé néző falra. Ruth felolvasta az
imákat, elénekelte a Lecha Doidi-t, az Ámidá mondásakor meg már el-elcsuklott a
hangja.
Elővette a gyújtót, meggyújtotta a
gyertyákat, eltakarta szemét, és áldást mondott: „Báruch Átá Ádonáj Eloheinu, Méléch
Háolám, Áser…” Kitakarta a szemét, belenézett a gyertyák lángjába, s lelke
ringani kezdett a szabadságban.
A lakás csendjét váratlanul a
kapucsengő riasztotta fel nyugalmából. Ruth nem vette fel a kagylót, mert ezzel
megszegte volna a szombat tartási parancsolatot. A kapucsengő kitartóan zúgott,
de Ruth megingathatatlan volt. Tíz perc után kopogást hallott a bejárati ajtón.
Ajtót nyitott. Ő volt, Tamás. Kitörő örömmel érkezett, széttárt karral, kedves
mosollyal az arcán. Át akarta ölelni Ruthot, de Ruth kihátrált.
- Miért nem szóltál bele a kaputelefonba? – kezdte
a szemrehányást Tamás.
- Szombat van, ilyenkor nem használok elektromos
műszereket.
- Bejöhetek? – kérdezte elbizonytalanodva.
Ruth viaskodott magában. A
parancsolat szerint kedvesnek kellene lennie és beengednie a lakásba, és
mindent meg kell tennie, hogy a vendég jól érezze magát, de ha ezt megteszi,
akkor – ismervén Tamást – más parancsolatokat fog vele megszegetni. Ruth úgy
látta, jobb, ha hallgat.
- Na mi van, bejöhetek? – Tamás hangja határozott
volt. – Nézd, most érkeztem, egyenesen az állomásról jövök, örülök és
szeretettel jövök hozzád, és te nem válaszolsz?
Ruth mélyen a szemébe nézett, de
továbbra sem szólt egy szót sem.
- Nézd, fáradt vagyok, szeretnék veled lenni. –
fogta könyörgőre Tamás.
- Jobb lenne, ha elmennél – válaszolta suttogva
Ruth, miközben a föld alá kívánta magát szégyenében.
- Van itt valaki?
- Nem, nincs.
- Akkor mi a baj?
- Szeretnék egyedül lenni.
- Mi van, már nem szeretsz? Miből gondolod, hogy
én megakadályozlak a szombat tartásban?
- Ezt ne most beszéljük meg. Kérlek, menj el. Majd
vasárnap felhívlak.
- És mit csináljak vasárnapig? Nincs mit ennem,
pénzem sincs…
- Szombatot tartok. Ilyenkor nem szabad sem
dolgoznom, sem pénzzel foglalkoznom.
Tamás tekintete elhomályosodott,
zavarában reszketni kezdett.
- És most mi lesz velem? – hangja kétségbeesett
volt. – Amíg neked mindened megvan, én nélkülözök, és te nem törődsz velem? Nem
szeretsz, ez lesz. Soha nem is szerettél. Pedig hoztam neked, nézd,
ajándékokat, állandóan rád gondoltam. Ennyi évesen, ilyen körülmények között én
soha nem fogok talpra állni, nem leszek képes párkapcsolatban lenni…
Ruth már nem hallgatta tovább: mindezeket már többször elmondta, főleg, amikor
annyira összevesztek, hogy már a szakítás határát súrolták.
Lassan behajtotta
az ajtót, bezárta és visszament a gyertyáihoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése