Lelkem tegnap megverte a lelkedet,
szégyenérzet vesz hatalmába,
ki vagyok én, hogy feletted ítélkezzek,
s szűk formába öntselek.
Azt mondtad, meg kellene térned,
mert már nem volt
enyhülés
a feszültségtől remegő hangomban,
s parányi szellemed megsérült.
Mélyre ásnám gondolataimat és szavaimat,
önmagam rosszindulatát
vetítettem ki,
s ártatlanul megvádoltalak.
Szikkadt szavak hagyják el
ajkamat,
szomjúhozom gondtalan múltunkra,
s átkozom a pillanatot,
mikor eluralt
az anyagi világ salakja. Ketyeg az óra,
egyre kétségbeesetten, s már csak remélni merem,
megbocsátasz, szerelmem.
Nem hagylak elvészni, sem a világ, sem
a saját örvényedben, lásd,
nyújtom ingadozó
létrám, lépjél fel rá, s gyere
fel.
Nem
vagy már egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése