Berta

Berta pár hónappal ezelőtt meghalt. Én, Alíz lettem az örököse. A hagyatéki tárgyalás után azonnal a lakásába mentem, megnéztem, mit is kaptam a szerencsétlen sorsú nagynénimtől. A lakás poros volt, mintha éveken keresztül nem tartózkodott volna senki sem benne. Mindenfelé apró fecnik, feljegyzések, könyvek vártak. Szomorú, magányos látvány volt. Az egyik papírhalmaz alatt egy koszos, kemény fedelű füzetet találtam. Berta naplója volt. Hazavittem és elkezdtem olvasni.

Bertáról már tinédzser korában lemondtak a szülei, akkor derült ki róla, hogy pszichésen nem teljesen beszámítható. Érzelmileg sérült volt, amit az értelmének fejlesztésével kompenzált. Tanulmányait - ennek köszönhetően - rendesen befejezte, átlagon felüli eredménnyel, de az életben nem találta fel magát.

Pszichiáterről-pszichiáterre járt a bajával, és ahányan foglalkoztak vele, annyi diagnózist és gyógyszert írtak fel neki. Berta nem bírta a sok gyógyszert, hol szédült, hol vérzett az orra, de a pszichiáterek meg voltak győződve a diagnózisuk helyt állóságában, és arra biztatták, hogy szedje tovább a mérgeket.

Olyan hangulatjavítót kapott többek között, mellyel eufórikus lett, de még ezt sem a gyógyszer hibájának írták, hanem a kórképébe vezették fel, mint gyógyítandó tünetet. És a hangulatjavítóra kapott egy másik gyógyszert.

Magánélete romokban hevert. A családja elfordult tőle, régi barátai is eltűntek a láthatárról. Folyton-folyvást olyan emberek találták meg, akik szintén sérültek voltak. Némelyik aranyos volt, de zömével burkoltan agresszív állatok voltak, Berta nem egyszer az életét mentve lépett ki ezekből a kapcsolatokból. Mégsem ez volt az a gond, ami a leginkább bántotta: ami a legfájóbb volt számára, az az „egészséges társadalom” hozzáállása volt.

Bármit gondolt vagy érzett, mindent, de mindent a pszichikai betegségének írtak. Soha nem vették komolyan, még akkor sem, amikor egy lelkiismeretes orvosnő végigvizsgálta és megállapította, hogy komoly betegsége van, ami ráadásul nem pszichés eredetű. Még erre a felfedezésre sem emelte fel senki a fejét, ő már csak ilyen félnótás vénkisasszony maradt a környezete szemében.

Amikor beköltözött a nehezen összekuporgatott pénzből vett lakásába, nem tudta azt felújítani, mivel minden pénzét a lakás vételére fordította. Így kapott egy egyszobás, erősen felújításra szoruló lakást.

Életének első pár önálló hónapjában észrevette, hogy magasak a fogyasztásai, amit nem értett. Egyedül élt, mégis a víz-, villany- és gázfogyasztása egy legalább három fős család fogyasztásának felelt meg. Amikor több forrásból is megtudta az igazságot, azaz, hogy valószínűleg rá vannak csatlakoztatva az ő mérőjére más fogyasztók is, leveleket kezdett írogatni a szolgáltatóknak, ők azonban elhárították a felelősséget, mondván, hogy a mérőórákig tart a felelősségük, a mérőóráktól viszont minden kábel, cső, Berta felelőssége. Hiába kérte a segítséget, mindenhonnan visszautasították.

Teljesen összetört, az akkor még élő rokonai egytől-egyig azt mondták rá, hogy elborult az agya. Üldözésesnek titulálták, lesajnálták és attól kezdve még inkább messze elkerülték, mintha Berta fertőző lett volna.

Ő viszont úgy döntött, hogy bebizonyítja, neki van igaza. Pár éven át gyűjtötte a pénzt, majd mestereket fogadott fel, akik elhárították a hibákat. Berta ennek végtelenül örült, ugyanakkor ismét úgy érezte, pofonvágták, mert, amíg nem figyelt, a mesterek meglopták. Több ékszere és pénze tűnt el a lakásából. Sajnos, nem kapta rajta a mestereket a tolvajláson, így nem tudott semmit sem bizonyítani, csak bosszankodni tudott. Akinek csak elmesélte szerencsétlenségét, mindenki mosolygott a baján.

A korábbi rossz tapasztalatainak íze is megmaradt a szájában, így már nem kezdeményezett, de nem is viszonzott új kapcsolatteremtési kísérleteket. Ami maradt neki, az az önfejlesztés, hiszen a tanulmányok senkit sem bántanak. Akkor volt boldog, ha olvashatott, tanult.

A poros, ragadó naplója kristálytisztán és érthetően vázolta fel Berta életének eseményeit, egy javítás, áthúzás nem volt benne… megértés és együttérzés nélkül élt, szomszédjai maguk között csak úgy hívták, hogy „a ketyós”, igyekeztek távolságot tartani.

Naplója engem is említ, holott nem tartottam vele a kapcsolatot. Azt írta, hogy reméli, szép életem lesz és boldog leszek. Utoljára kisgyermekkoromban találkoztam vele, nagyon kedves és aranyos volt. A szüleim valamilyen oknál fogva megszakították vele a kapcsolatot, és tabu témává vált a mindennapjainkban. Eleinte kitartóan kérdeztem felőle, de miután nem kaptam a kérdéseimre választ, abbahagytam az érdeklődést.

Természetesen, ez nem ment fel a felelősség alól, mert amikor önállósodtam, elmehettem volna hozzá, mégsem tettem. Valahogy megörököltem a szüleimtől a hozzáállást, megtanultam tőlük, hogy lesajnáljam ezt az értékes embert.

Ma újra elmentem a szerény lakásba, azzal a céllal, hogy szelektálok és takarítok. De, ahogy kinyitottam az ajtót, elém tárult egy meg nem értett ember egész élete, és erőtlenül beültem a pókhálós karosszékébe.