A kapuban

Utolsó óráimat élem ezen a Földön, ebben a testben. Mellettem mindenki aggódik, nem amiatt, hogy fáj mindenem, hanem amiatt, mert elmegyek. Mindenki az utolsó együtt töltött másodpercre vár, gyűjti emlékeit, hogy hiányom elviselhetőbb legyen. Nekem már nem maradt más, csak az elviselhetetlen fájdalomtól megszabadító halál, mellyel újra a Teremtő elé kerülök.

Szép életem volt, tele viszontagsággal, összességébe véve tartalmas. Gyermekkorom nehéz volt, felnőttkorom még nehezebb, de az öregkorom… Na, az szép volt. Nyugis és szép. Ezekért az évekért megérte annyit szenvedni. Tudtam élvezni az élet minden percét, számos tanfolyamra jártam, nem foglalkoztam azzal, ki mit csinál, csak a saját életemmel.

Most, hogy így fekszem rozoga ágyamon, azon gondolkodom, hogy nem félek a haláltól, hiszen már többször meghaltam, s a halálközi pillanatok megmutatták, mi vár rám. Attól sem tartok, hogy nem találkozom a szeretteimmel, mivel úgy gondolom, hogy halálunk után találkozunk, egyesülünk.

Annyit tudok, hogy végtelen nyugalom fog várni rám, olyan fajta nyugalom, amelyet a materiális lét nem tud adni. Fuvallattá leszek, szellővé, lélegzeté, mely az összes anyagi gondoktól meg van szabadítva. Látni fogom a világot és eggyé fogok válni vele, ha a Teremtő is azt akarja. Ha viszont úgy látja, hogy még nem állok készen az egyesüléshez, visszaküld egy új testbe, s tovább csiszolhatom lelkemet. Ugyanis az élet nem más, mint a lélek, a szellem nemesítése.

Ágyam átvette jellegzetes beteg-szagomat, már ettől is szabadulnék, de a fájdalomnál erősebb félelem vesz hatalmába. Mi lesz, ha a Teremtő olyan testbe küld vissza, amely még nagyobb szenvedéseket hivatott elviselni? Mi lesz, ha elhanyagolt, éheztetett, kínzott gyermek leszek? Vagy ripityára tört kóborkutya, akire az elaltatás vár? Netalán vágóhídi baromfivá leszek, akinek nincs más dolga, csak hogy megnőjön, hogy utána levágják?

Igen, olvastam, hogy ember csak emberként reinkarnálódik, de ez valóban így van? Az utóbbi időben számos, emberi tulajdonsággal bíró állatról láttam filmeket és azt is tudom, hogy az állatoknak ugyanolyan érzelmeik vannak, mint az embereknek, tehát nekik is van sajátos tudatuk. Egy macska lelke élete során ugyanúgy tud csiszolódni, mint az emberé. Kezdem gyanítani, a lelkekre igen nagy szükség van, gyorsan, azért, hogy a teremtődő testek életre keljenek.

És ha mégis emberként újjászületek, ki garantálja, hogy ott folytathatom, ahol abbahagytam, hogy jobb, vagy ugyanilyen életem lesz, mint amilyen ez volt? Nem lesz inkább sokkal nehezebb, hogy lelkem tovább nemesedjen?

Körülöttem a látogatóim ezekből a viaskodásokból csak sóhajokat hallanak, szememben könnyek gyűlnek. Hej, de szerettem élni. Még akkor is, amikor földönfutóvá lettem, akkor is szerettem a napot. S most itt állok a kapuban a kérdéssel: mi lesz velem? Mit kell magamon javítani?

Behunyom szemem, s átadom magam az elmúlásnak. Itt már nem én döntök.