Kollapszus előtt

A konyha padlóján ültem, tehetetlenül és fáradtan. Az ablakon át beszűrődött a kora tavaszi napsütés. Telefonom folyamatosan csörgött: a munkahelyemről hívogattak. Nem vettem fel a kagylót. Csak ültem és néztem a konyhabútorokat. Pedig sürgetett az idő, mennem kellett volna dolgozni. Csakhogy nekem ehhez nem volt erőm.

Azon a reggelen úgy döntöttem, mindent feladok. Nem harcolok már semmiért és senkiért. Elszökök valahova messze, útirányomat csak a Nap fogja mutatni. Felvettem egy hosszú szoknyát, rövid ujjú pólót, karon fogtam kislányomat és mezítláb elindultam lefelé a folyósón. Nem akartam mást, csak szabadnak érezni magam. Gyermekem folyamatosan kérdezte, hova megyünk és miért. A körfolyosó lépcsőjén azonban megtorpantam: átvillant a fejemben, hogy bármennyire is vonzott, a szabadság csak egy illúzió. A gondolatot tett követte: visszamentem a lakásomba.

Pár évvel azelőtt is volt egy hasonló esetem, de akkor körbejártam a háztömböt. Azért mentem haza, mert megijedtem, hogy a fennmaradó életemet csikkek gyűjtésével fogom tölteni. Gyermekem akkor még kisbaba volt, és a mai napig nem értem, hogy lehettem olyan felelőtlen, hogy felügyelet nélkül hagytam a nyitott lakásban.

Talán túl sok volt a kötelék, kötelesség, hiszen nagyon korán házasodtam és fiatalon váltam el. Gyermekemről egyedül gondoskodtam, rokonságom pedig messze lakott. Csupán magamra hagyatkozhattam. Volt időszak, amikor két munkahelyem is volt egyszerre, alig láttam a gyermekem. Párkapcsolataim sem voltak olyanok, melyek biztonságérzetet nyújtottak volna. Inkább nekem kellett a társaimat támogatnom, egy-két kivételével. Csak hivatalos utasításokat hallgattam éveken keresztül, emberi szót alig.

Mindig vártam a szombat délutánt, mert csak olyankor tudtam egy kicsit pihenni. Egyedülálló kispénzű anyukaként nem engedhettem meg magamnak mást, mint egy sétát a közeli ligetben. Gyermekem, szerencsére, szerény volt, soha nem akaratoskodott. Amit találtunk otthon, azt ettük, nem volt különösebben nagyobb, drágább vágya. Szerette a csirkét, ezért, ha csirkelevest, netalán sült csirkét készítettem (a pörköltről nem is beszélve), mindig vidám volt.

Azon a reggelen azonban semmihez sem volt kedvem. Le-fel sétáltam a lakásban, mint egy alvajáró. A telefonom egy idő után elnémult. Dél táján valaki kopogott az ajtómon. Az akkori társam volt.

-          Szia, hát te hol vagy? Mindenki várt odabent, miért nem vetted fel a kagylót? – támadt nekem Zs.

-          Itthon vagyok, nem tudok bemenni dolgozni – válaszoltam.

-          Rendben van, de legalább szólhattál volna – jegyezte meg epésen. – Mit csinálsz?

-          Semmit.

Zs. körbenézett.

-          Biztos minden rendben? – kérdezte.

-          Igen, hogyne – mondtam lágyan.

-          Nekem most vissza kell mennem dolgozni, de estére átugrok, beszéljük meg ezt a mai napot.

-          Jó.

Bezártam az ajtót és egy könnycsepp gördült le az arcomon. Gyermekem a szobájában játszott én meg tanácstalanul kinyitottam a frizsidert, amelyben csak egy kis párizsi volt, sárguló margarin, majonéz és ketchup. Elővettem a kiszikkadt kenyeret, megkentem a margarinnal, a párizsi elszíneződött sarkait levágtam, majd az ehető részeket eligazítottam a kenyéren. A majonézzel és a ketchuppal egy mosolygós arcot rajzoltam a kenyérre, majd bevittem a gyermekemhez.

-          Ma nem főzöl? – kérdezte ártatlanul.

-          Nem, ma nem főzök – válaszoltam. Visszamentem a konyhába és újra a padlóra ültem. Nemsokára rá ismét kopogtattak az ajtómon. Zs. volt.

-          Gyere, menjünk orvoshoz.

-          Majd elmegyek egyedül. Ti csak maradjatok itthon.

-          Jó, de jelentkezz majd. Én addig vigyázok B-re.

Felhúztam a vászoncipőmet, magamhoz vettem a kopott kézitáskámat és ösztönösen elindultam a főút felé. A kórház nem volt messze, de most végtelenségnek tűnt a távolság. Normál esetben húsz perc alatt odaértem volna, de akkor ez egy órát vett igénybe.

Egyenesen a felvételi irodába mentem. Amint beléptem a rendelőbe, megszólalt a hátam mögött Zs.

-          Hát te mit keresel itt? – fordultam feléje.

-          Követtünk – mondta halkan. – Nem hagyhattunk egyedül.

A felvételin dolgozó orvosnő feltett néhány kérdést, majd jegyzetelni kezdett.

-          Kicsit kimerült és kiszáradt. Bent tartjuk megfigyelésen, rendben? – kérdezte.

-          Igen, rendben – adtam meg magam.

Zs. kézenfogta B-t.

-          Akkor mi megyünk haza. Holnap délután meglátogatunk. Pihenjél.

Az ápoló elkísért az első emelet egyik három ágyas betegszobájába. Átöltöztem pizsamába, majd lefeküdtem aludni. Szemem sarkából megcsillantak az évek alatt visszafojtott könnyek.