B. betegsége

B. fizikálisan egészséges volt, így, amikor először elájult, az orvosok spontán összeomlást diagnosztizáltak. Természetesen, sehova sem küldték kivizsgálásra. Minek is, hiszen mindenkivel megtörténik élete során, hogy egyszer elájul. 

B-nek azonban volt egy priusza: gyermekkorában nyilvános helyen történő szipózás miatt feljelentették, és hogy kikerülje a büntetését, pszichiáterhez kezdett járni, hogy kapjon egy papírt, miszerint beszámíthatatlan. A trükk bevált, nem ítélték el, mert kapott egy olyan igazolást a pszichiáterétől, hogy „fiatalkori átmeneti krízis”-ben szenved, azonban B. annyira megszerette a pszichiátriát, hogy évente befeküdt a kórházba, hogy „beállítsák a gyógyszerét”. Ahhoz viszont, hogy minden évben fogadja a kórház, különböző tüneteket kellett produkálnia. Évről évre gyarapodott a legkülönbözőbb, legfélelemkeltőbb diagnózisok száma a betegkartonján. Volt már szkizofrén, paranoiás szkizofrén, kevert típusú szkizofrén, borderline, depressziós…

Pont ezek a diagnózisok miatt az orvostársadalom soha nem vette komolyan B. panaszait, mindent a pszichéjének erejére vezetett vissza. B. viszont nagyon jól tudta, hogy mikor produkál tüneteket és mikor nem. Az ájulásokat tuti nem produkálta, hogyan tudná rávenni az eszméletét, hogy veszítse el?

B. felhagyott az orvosokhoz való járkálással, de a pszichiáteréhez ragaszkodott.

B. családja viszont egyáltalán nem találta jó megoldásnak azt, hogy B. állandóan elájul, ugyanis folyton figyelni kellett arra, hogy mikor következik be nála az eszméletvesztés, nehogy megüsse a fejét a padlóba, másrészt mindig összepisilte magát, oldalra kellett fordítani, hogy ne nyelje le a nyelvét… Megpróbálták megfigyelni, hogy milyen időközökben ájul el B., de ez nem segített, mert teljesen kiszámíthatatlan volt. Megkérték, ha úgy érzi, elájul, jelezzen, de mire B. jelezni tudott volna, már nem volt eszméleténél.

Így maradt a mindennapos forgatókönyv: ájulás, esés, oldalfordítás, felpofozás, gatya- és nadrágcsere (olykor zokni is) és minden megy a régiben. Még szerencse, hogy nem dolgozott, nem kellett elhagynia a családi fészket, akkor és annyi időre ájult el, amikor és amennyit csak akart.

Csakhogy B. anyjának eszébe jutott, mi lesz, ha B. álmában ájul el? Ki fogja oldalra fordítani? Még a végén álmában megfullad… Hogy a mama megnyugodjon, B. apja kitalálta, hogy felváltva fogják figyelni fiúk álmát, és ha úgy veszik észre, hogy elájult, oldalra fordítják. B. anyukája nagyon örült a megoldásnak, főleg, mert még nem tudta elfogadni, hogy felnőtt fia van. Újra átélheti a fiatal anyuka időszakát: éjjelente figyelheti fia álmát. Olykor úgy tűnt neki, B. elájult, ezért gondosan oldalra fordította, viszont amikor B. felhorkant, rájött, hogy vaklárma volt.

Ez így ment hónapokon keresztül, B. szülei minden figyelmüket a fiúk jólétére fordították. Sehová nem engedték el egyedül, vagy a mama, vagy a papa kísérte el még a közértbe is. A mamának volt még egy jó ötlete: vett B-nek felnőtt pelenkát, és azt adta rá minden reggel. Így, ha elájult, nem kellett gatyát-nadrágot-zoknit cserélnie, hanem csak a pelust. B. eleinte tiltakozott, de a mamával nem lehetett dűlőre jutni: addig erősködött, míg B. beadta a derekát: felvette a felnőtt pelust.

Azonban közeledett a kórházi befekvés ideje. B. szülei egyre izgatottabbak voltak: mi lesz, ha a fiúk a pszichiátrián ájul el? Ki fog rá vigyázni? Ki fogja oldalra fordítani és kicserélnie a gatyáját, nadrágját és olykor zokniját? Próbálták lebeszélni B-t az éves „szanatórium látogatásról”, de B. hajthatatlan volt. Ragaszkodott a 2 hónapos pihenőjéhez.

Más kiutat nem találva B. anyukája úgy gondolta, hogy ő is befekszik a fiával a kórházba. Elment B. pszichiáteréhez és elmondta, mi a terve. A pszichiáter azonban felvilágosította, hogy a pszichiátriára csak a kezelteket helyezik el. Ekkor a mama kitalálta, hogy ő is beteg. Olyan művészien adta elő a tüneteit, hogy a pszichiáter őt is beutalta.

Így B. és a mamája egyszerre kerültek a pszichiátriára. Hiába próbálta a mama elintézni, hogy egy szobába kerüljenek, az orvosok nem engedték. B. a jobb oldali kórtermek egyikében kapott ágyat, anyukája a bal oldali kórterem egyikében. A mama azonban nem adta fel: üzletet kötött B. egyik szobatársával, napi egy doboz cigiért a fia mellett tölthette az éjszakát.

Bármennyire is örült ennek a kényeztetésnek és aggodalomnak, B-t valahogy mégis idegesítette édesanyja közelsége. Az az évi 2 hónap pszichiátria többek között arról is szólt, hogy megszabadul a szüleitől. Valamit ki kellett találnia, de nem jutott eszébe semmi.

Reggelente a szokásos nyál-jelenettel kezdte (hagyta, hogy oldalról lecsorogjon a nyála), nagyokat fingott és böfögött, vakarózott és úgy csoszogott a széttaposott papucsában, mintha bármelyik pillanatban összeszarná magát. Egész nap téblábolt, olykor elment néhány terápiás ülésre és mindig türelmetlenül várta a fémdobozban felszolgált, agyontapogatott ebédet. A desszertnek tudott mindig a legjobban örülni, még akkor is, ha az egy fonnyadt alma volt.

Kórházi tartózkodása során az orvosok különféle gyógyszerekkel kísérleteztek rajta, újabbnál újabbakat adtak be neki és egy új diagnózist is kapott.

A mama már nem érezte olyan jól magát a pszichiátrián: kétfajta gyógyszert kapott, az egyiktől eltompultak az érzékszervei, a másiktól megeredt a vér az orrából, de kitartott, mert féltette B-t.

Miután letelt a két hónap, B. még ramatyabb állapotban került ki a kórházból. Most már az ingeit is cserélni kellett, naponta többször, ugyanis a gyógyszerek mellékhatása a mértéktelen izzadás és nyálcsorgatás volt. Az ájulásai azonban továbbra is rendszeresek voltak.

Hiába mentek egyik orvostól a másikig, nem találtak rá magyarázatot.

Karácsony előtt jöttek rá, hogy B. talán allergiás a stresszre. Erre azért gyanakodtak, mert karácsony közeledtével B. egyre többször elájult. Ha a szülők kicsit összezördültek, B. már vágódott is hanyatt. Eldöntötték, hogy azontúl nem fognak veszekedni. De a tévét sem kapcsolják be, a rádiót is elnémítják, nehogy ideges legyen tőlük B.

B. mindezekről már nem vett tudomást, mert naphosszakat ült az átizzadt, nyáltól foltos ingjében, pelusban, ágya szélén és nem gondolkodott semmin, csak az ebéd utáni desszerten.