Gondolatok a Zohár olvasása közben

Nem emlékszem, hogy pontosan mikor kezdtem el érdeklődni a Kabbala iránt. Láthatatlanul körbehálózott és lenyelt. Több, mint egy évtizeddel ezelőtt előadást hallgattam róla, majd azt követően észrevétlenül a kabbala irányában képeztem magam: elolvastam jónéhány kabbalával foglalkozó könyvet, amelyek közül voltak ponyvák is, de voltak értékes munkák is. Ami hiányzott az életemből, az a Zohár volt. Zsebkönyv formájában ugyan már „elolvastam”, de alig értettem belőle valamit. Mindeközben a judaizmust tanulmányoztam, néhányszor elolvastam a Tanach-ot, hogy minél közelebb kerüljek ehhez, a - számomra - szent könyvhöz.

Bármennyire is készültem, testileg és lelkileg, arra a pillanatra, amikor a Zohárt a kezembe veszem, felkészülésem nem bizonyult elegendőnek. Ugyanis, lehet, hogy szellemileg megértem ahhoz, hogy egy ilyen volumenű és tárgyú könyvet tanulmányozzak, de emberi tulajdonságaim igenis nagy gátakat építettek közém és a Zohár közé.  

Alighogy elkezdtem a bevezető szöveget olvasni, az első leckém, amit tőle kaptam, az az volt, hogy ne legyek felszínes. „Csak úgy” elolvasni a Zohárt nem lehet, mert vagy nem érted meg egyáltalán, vagy teljes káosszá válhat az elmében. Figyelmesen el kell olvasni minden hivatkozást, jegyzetet és idézetet.

A második önnevelő leckém az volt, hogy ne kapkodjak. A kapkodás a felszínesség velejárója, vagy éppen ikertestvére, az önsiettetés pedig a tudatlanság jele.

A harmadik leckém az volt, hogy minden apróságra, értelmezésre odafigyeljek, és arra is, hogy mely tanításokkal nem egyezem, illetve melyeket fogadom el feltétel nélkül.

A magyarázatokat tartalmazó Zohár 980 oldal. Jómagam úgy terveztem, hogy napi 40 oldalt olvasok el, de amikor elkezdtem beletemetkezni, rájöttem, hogy nem teljesíthető ez a mennyiség. Legfeljebb napi 2-3 oldalt vagyok képes befogadni, pontosabban egy vers magyarázatot. Ez annyit jelent, hogy közel egy évre való olvasnivalóm van.

Sajnos, a Zohár tanulmányozásának van egy hátránya: mellette a többi kabbala cikk, könyv már nem érdekes, sőt, unalmassá, gyerekessé vát.

A már említett pszichés változásokon túl a Kabbala a „karmámat”, „aurámat” is tisztította. Amikor olvastam a Zohár-t, úgy éreztem, több és pozitívabb energiával rendelkezem. Mintha levetkőztem volna magamról a rossz beidegződéseket. Egyfajta kontinuitást érzékeltem magamon, közelebb kerültem a valódi énemhez. Megtanultam megállni ebben az örökmozgó világban. És minden nap, minden verssel és annak magyarázatával együtt, újat tanultam nem csak a világról, de magamról is. Ehhez a tanuláshoz – bárhogy is állítják egyesek – nem lehet zanzásított gyakorlati útmutatót írni. A tanulás maga a Zohár.

A Zohár egyenes út Ist-nhez. Nincs semmi, ami az olvasó és Ist-n közé állhat. Ezt az utat nyitja meg a Könyv és egyengeti az azon járót. A keresztény ideológiák szerint a Sátán áll az ember és Ist-n között és Jézus az, aki megmenti az embert a Sátántól. A Sátánról a Zohár is szól, de nem önálló lényként. Ő a Vádló (és milyen találó a neve!), aki Ist-nnel állandóan vitatkozik. De ő is Ist-n szolgája, mint ahogyan az akár pozitív, akár negatív angyali seregek is.

Visszatérve a Zohár nevelésére: tegnap egy nagyon érdekes dolog történt meg velem: őszintén elmosolyodtam és örültem a frissen szerzett bölcsességnek, és ez az érzés teljesen felszabadított mindennemű gátlásomtól. Rájöttem, hogy a Zohárt örömmel kell olvasni, mert nem csak a ragyogás, de az öröm könyve is. És minél inkább nyílnak meg előttem a gyönyörű kapuk a bölcsesség felé, annál inkább vágyódom, hogy újra, az elejétől olvassam el a Zohárt. A valódi hit felébredt bennem. Egy állandó optimizmus vett hatalmába, de nem az erőszakos optimizmus, hanem a szelíd. Ahogy a Zohár is írja, nem az Erő (Gvura), hanem az Irgalom (Heszed) szférájából származó optimizmus.

Amint azt már említettem, már nem érzek semmilyen kényszert, vagy negatív késztetést. Továbbra is reálisan látom a világot, de más szemszögből. Most már biztos vagyok benne, hogy az emberiség nincs egyedül és abban is, hogy a felelőssége sokkal nagyobb, mint sejti. Bármit gondol, az mind megjelenik gondolat formájában, a felső világban is (az angyalok és a fokozatok/szefirák szférájában). Amikor legyintünk, vagy elfordulunk, az is rossz cselekedet, maga a szándék pedig olykor súlyos következményekkel járhat. Mindenki a felső világ „alter egója”. Ez nem jelenti azt, hogy a felsőbb szféra irányít, hanem azt, hogy bármelyik szférában történik egy fordulat, az a fordulat megjelenik a másik szférában is, tehát nekünk kell vigyáznunk arra, hogyan reagálunk, cselekszünk ebben a szférában, mert minden, ami velünk történik, megtörténik a felsőbb világokban is. És fordítva.

Amint azt sejtettem, a Zohárt teljességében az tudja megérteni, aki anyanyelvi szinten beszéli a hébert és az arámit, a Tórát pedig szinte fejből tudja. Én ezt nem mondhatom el magamról. És pont ezért, no meg azért, mert fordítást olvasok, nem tudok mindent befogadni, megérteni. Ami kissé zavaró a fordításban az az, hogy nem tudja pontosan átadni a szójátékokat, ezért több időmbe telik, hogy felfogjam őket. A héberben szinte minden szónak több értelme van, egy kis jel teljesen meg tudja változtatni a szó jelentését.

Nem mondhatom, hogy az életem során sok könyvet olvastam el, sőt. Kimondottan kevés azoknak a könyveknek a száma, amelyeket meg is jegyeztem, de azok a könyvek, amelyeket figyelemmel olvastam, mind értékesek voltak. Még ezek az értékes könyvek közül is a legértékesebb a Zohár. Ez egy olyan könyv, amely - akárhányszor olvasom el -, mindig újat mond. Milyen csodálatos tapasztalatokban részesülhet az, aki eredeti nyelven olvashatja ezt a művet! Milyen szellemi utazáson keresztül mehet át az, aki beleszületett abba a kultúrába! Én csak a töredékét tapasztalom ennek a szépségnek, és így is elkápráztat.

Ami még ennél is fontosabb: bármikor eszembe jut a Zohár, kimondhatatlan boldogság vesz hatalmába, mintha áldásban lenne részem. A szép gondolatok, magyarázatok valahogy belém ivódtak. Hány ember élete és munkája ez a könyv, és mindegyik arra törekedett, hogy valóban szépet alkosson, a jó cél pedig minden betűjéből árad. Nincsenek ellenségek, csak Ist-nhívők és nem hívők, de mindenkinek, még a legelvetemültebb embernek is van helye a nap alatt. Nincs igazságtalanság, minden Ist-n gondolatából, kegyéből történik, csak Ő tudja, hogy miért. A keresztények által annyira hangoztatott Pokol a Zohár szemszögéből is létezik, de az ember nem kerül a Pokolra „csak úgy”. És az sem biztos, hogy ott marad. A Sátán – mint ahogyan már említettem – csak egy mellékszereplő, mert vannak „rossz” angyalok, démonok is.

Ami számomra különösen megnyugtató, az az, hogy minden út Ist-n felé vezet, és hogy Ist-nt csak a különböző attribútumainak leírásával érthető meg. Ist-nnek számos különböző arca van: olykor irgalmas, olykor pusztító... Ahány neve van, annyi tulajdonságát/arcát ismerjük.

Eleinte hiányosnak éreztem a szefirákról szóló részeket, mert nem mindegyik szefirával foglalkozott behatóan a Zohár. Viszont, ahogy előre haladtam az olvasással, a többi szefira is „megszólalt” az oldalakon. Mire a Zohár végére értem, teljes képet kaptam a szefirákról és a Teremtésről.

A Zohár felénél tartottam. Kiszámoltam, hogy átlagban naponta 20 (!) oldalt olvastam el, annyit bírt befogadni az elmém, értelmem. A kezdeti hév elmúltával sokkal kevesebbre számítottam, még magam sem értem, honnan nyertem ezt a kapacitást. Úgy terveztem, hogy miután befejezem, újra fogom olvasni. Ugyanis, szerintem találni fogok benne újdonságokat, amik felett az elmém elsiklott.

Felébredtem: látom az Ősatyák nagyságát. Korábban nem láttam, mekkora bölcsességgel voltak megáldva, egyszerű földi halandóknak tartottam őket, akiknek erősebb kötődésük volt Ist-nhez. Mára ez a felszínes álláspont megszűnt: az Ősatyák nem hiába ősatyák, olyan ismerettel lettek felruházva, mint előttük és utánuk senki. A teljes átadást nálam Ábrahám élete és spiritizmusa váltotta ki. Az egyik résznél repesni kezdett a szívem és kimondhatatlan örömöt éreztem. Elkezdtem hangosan nevetni és viccelődni, saját magamban. Megtértem és átadtam magam Ist-nnek.

Ist-n megtartotta a szavát, Ábrahám sokasodott és egyre több leszármazottja lett. Belőle indul ki minden „monoteista” vallás. Ha valaki „belép” ebbe az ígéretbe, csodálatos dolgok tárulnak elé, legyen az keresztény, zsidó, muzulmán. A kabbala még a Buddhizmussal sem kerül ellentmondásba: amit a Buddhisták tesznek, nem más, minthogy Ist-n sok arcát lerajzolják. A tárgyaknak, jelenségeknek, állatoknak, növényeknek, embereknek nincs külön-külön Ist-nük, ezek az egy Ist-n különböző megnyilvánulásai. Ist-nt nem lehet körülírni, csak egy-egy tulajdonságát tudjuk „felvillantani”. Angyalai vannak, akik viselik magukon az „ist-ni” jelzőt, de nem Ist-nek. Egyszóval, amit a Buddhisták Ist-neknek neveznek, azok angyalok.

A kabbala kétségkívül az a hiánypótló spiritiszta tanítás, amely minden hitet egyesít. Minden túlzás nélkül valamennyi vallási mozgalom megtalálja magát benne. Végre megtaláltam azt a könyvet, amely egy percig sem hagy kétségben, minden felmerülő, de akár meg nem fogalmazott kérdésre választ ad. Oly módon olvastam, mint gyerekkoromban a mesekönyveket: áhitattal és alázattal, teljesen nyílt elmével. Másképpen nem is lehet, mert belezavarodik az olvasó, ha előítéletekkel áll hozzá.

Minél tovább haladtam az olvasással, annál „ragyogóbbá” váltam, legalábbis ezt vette észre rajtam a környezetem. Ezt nem az olvasásnak írták, hanem mindig más, külső okoknak, mint pl. jó munkahely, esetleg új társ… Nem tudták, mennyire távol állnak az igazságtól. Azok, akik meg tudják érteni, elmondom, hogy mi a valódi helyzet, de aki csak a felszínt kapargatja, meghagyom a hitében. Nem érzek késztetést arra, hogy bárkit is belevonjak a Zohár tanulmányozásába. Hiszen, akinek nincs alapvető intelligenciája, nem lesz képes az összefüggéseket megjegyezni, a nehéz szövegrészek meg egyenesen irritálhatják a korlátolt képességűt, félreérti őket. A Zohárhoz nem egyetemi végzettség kell, hanem egy bizonyos fokú judaisztikai és tórai előismeret, alázat, türelem, összpontosítás, megfontoltság és előítélet-mentes érdeklődés.

Nem tudom, merre vezet ez a könyv, mi lesz a végső eredménye, de azt már tudom, hogy sokkal többet kaptam tőle, mint amennyit bármelyik eddigi olvasmányom adott. Megtanított gondolkodni és kilengések nélkül mélyebben átélni az olvasottakat. Erre a kiegyensúlyozottságra vágytam mindig, számomra a legfontosabb a lelki nyugalmam, mert sok bántásban volt részem. Körülöttem rendeződött minden, már csak a saját belső világom viharait kellett lecsillapítanom, és ehhez a Zohár kiváló társnak bizonyult.

A Zohár tanításainak felépítése kimondottan egyszerű, ámbár ez első olvasatra nem annak tűnik. Sorrendiség nélkül a következő, felismerhető részekből áll: egy, vagy annál több, egymáshoz közel, vagy áttételesen kapcsolatban levő részlet a Tórából, azoknak magyarázata (a Tórából, vagy más könyvekből való) hivatkozások, idézetek segítségével, néhány megjegyezendő tanítás, mely úgy kezdődik, hogy: jöjj és lásd. Ami nehezíti a tanulást az az, hogy időben és térben hatalmas ugrások lehetnek az idézetek között, és maguk a tanítások között. Visszacsatolásokban is bővelkedik, tehát, ha valaki előrehalad az olvasással, készüljön arra, hogy vissza kell csatlakoznia a korábbiakban elhangzottakhoz, hogy megértse a kérdéses tanítást.

Az alázat hangsúlyozása kiemelkedő szerepet kap a könyvben, valamint Ist-n mivolta. Ámbár nem lehet behatárolni őt, az iránta érzett vonzalom, vágy és szeretet leírása kiemelkedően sok helyet, teret kap a könyvben.

A Zohár tanításában sok az erotika, ugyanakkor a hagyományos kabbalisták az emberre vonatkoztatott erotikát a legmélyebben elítélik. Az erotika a fokozatok kiváltsága, amit ember nem élvezhet, mert a démonizmushoz köthető. Talán ez a legnehezebb „lecke”, hiszen minden ember egyfajta erotikával születik a világra és vonzódik az erotika irányában. Az önkielégítést, mint bűnt, sok helyen taglalja, és még a magömlést is az ember hibájának írja. Sok az olyan megbotlás, minek következményeképpen az ember tisztátalanná válik. Ezt nehezíti az a tény is, hogy az akaratlanul elkövetett bűn is teljes értékű bűnnek számít, tehát ha valaki akarata ellenére, természetes úton eléri a csúcsot, az annyit jelent, hogy közösült a démonnal.

Visszatérve az általános tanításokról a következtetésekre: Ábrahámnak két nagy nemzete lett, a muszlimok és a zsidók nemzete. Mindkettőnél a tizenkettes szám beteljesedett, mindkettő a hagyományok értelmében, mindkettő a jogszerűség kérdésének értelmében.  Mindkét ág a saját létjogosultságát emeli ki, olykor a másik létjogosultságának csorbításával. Mindkét ágnak volt egy-egy nagy prófétája, Ist-n embere. Ebből látszik, hogy egy embertől származnak. A versengés olykor olyan méreteket ölt, hogy mindkét fél oldaláról szélsőséges nézetek születhetnek. Mint két fivér, aki verseng apjuk szeretetéért és gyámolításáért. Ez a kettőség öleli át a Zohárt is, ámbár mindenhol azt mondja, hogy minden egy, és ez igaz is. Minden egy. Csak a két Ábrahám-leszármazott nemzetnek, vallásnak ugyanezt kellene sugallnia, ugyanolyan intenzitással, ahogy kérdezik, hogy ki az az egy.

Távol álljon tőlem az összehasonlítás, csak a belső vívódásaimnak adok hangot: Ifjú „kabbalistaként” Jákobot szerettem nagyon. Lelki szemeim előtt mindig úgy láttam őt, mint egy végtelenül jámbor, bölcs és vicces idős embert. Az egyik ismerősöm Ábrahám-rajongó (volt), és nem értettem, miért pont Ábrahámhoz ragaszkodik. Amikor a Zohár olvasásakor elérkeztem Ábrahám életéhez, én is hatalma alá kerültem, oly mértékben, hogy általa kezdtem el valóban hinni. Mire Jákob életéhez értem, már teljesen elragadott az Ősatya élete.  Ábrahámban (is) benne egyesül a jobb és a bal, a fenti és a lenti világ, „komolysága” és egyenes útja, maga a megtérése lenyűgöz. 99 éves koráig körülmetéletlenként élt, s még így is a hit szerint élt. Azzal, hogy körülmetélkedett, olyan lenyűgőző változás következett be életében, amit csak az tud megérteni és átérezni, aki megtér, betér, visszatér.  Mivel jómagam nem vagyok bizonyítottan zsidó származású, nekem is be kell térnem, és Ábrahám sorsa által tudom, hogy én is egy katarktikus változásnak leszek az alanya.

Jákob és Ézsau Ábrahámon és Izsákon keresztül beleszülettek a zsidóságba, ez tény. De hogy ki lett az igazi zsidó, azt az élet mutatta meg.  Mint ahogyan azt számos korábbi példa mutatja, a két fivér nem jött ki egymással, vetélytársaknak tartották egymást, és mint Ismáel és Izsák esetében Sára, úgy Ézsau és Jákob esetében Rebekka volt a megoldás anyja.  Érdekes észrevenni a párhuzamokat. Káin és Ábel esetében nem Éva tett igazságot, hanem maga Ist-n. Ismáel és Izsák esetében Sára a jogszerűségre hivatkozva tett igazságot, míg Rebekka Ézsau és Jákob esetében gyermekei tulajdonságait vette figyelembe és cselhez folyamodott. Éva nem tudta, milyen anyának lenni, hiszen ő volt az első anya, a nevelés ezért rá volt bízva Ist-nre. Sára jogszerűsége vitathatatlan, hiszen ő volt Ábrahám felesége. Rebekka már a szívére hallgatott és megfigyelte a két fivér közötti tulajdonságbeli különbségeket és ennek alapján döntött, hogy melyik gyermek fogja örökölni Jákob szellemi tulajdonát. És jól döntött, mert a későbbiek során Ézsau jómaga is rájött, hogy alkalmatlan lett volna az örökölt szellemiség továbbvitelére.

A könyv utolsó harmadáig érkeztem, és bevallom, még vannak számomra érthetetlen gondolatok, és ez valószínűleg annak köszönhető, hogy nincsenek kellő alapismereteim, de az is meglehet, hogy a fordítás nem adja vissza teljes mértékben az érthetőséget. Minden esetre ez a könyv egy kincs.

Megmutatta nekem azt, hogy hogyan „működhet” Ist-n: olykor az ember úgy érzi, hogy cserben van hagyva, a gonosz emberek sokáig és jól élnek, de tudni kell, hogy Ist-n mindenkinek megadja a lehetőséget ahhoz, hogy megjavuljon. Irgalmas, de a büntetést mindenki megkapja a maga idejében, figyelembe véve az ember érdemeit is. Ugyanakkor vannak jó és jámbor emberek, akiket Ist-n „büntet”, pedig ez nem büntetés, hanem úgymond a test nevelése, hogy hozzáerősödjön a már erős lélekhez. Olykor idő előtt mennek el az emberek, de ez sem igazság kérdése, hanem annak, hogy az illető teljesítette-e a feladatát vagy sem. Ha nem teljesítette, kap egy másik testet, amivel teljesíteni fogja. Minden Ist-n döntése.

Azt gondolom, hogy jókor vettem kezembe a Zohárt, annak ellenére, hogy sok tanítás még homályos előttem. Valójában ez azért van, mert minden lábjegyzetet elolvasok, ami kizökkent a mondanivalóból. Ezért döntöttem úgy, hogy először minden betűt elolvasok, másodszor meg már csak azoknál a tanításoknál olvasom el a lábjegyzetet, amelyeket nem értek.

A kabbalát népszerűsítő igyekezetek olykor távol állnak a valóságtól. A kabbala nem szórakoztató irodalom, hanem komoly tudományos munka. Aki valóban kabbalával foglalkozik, nem ugrabugrál és nem látszat-boldog, hanem kiegyensúlyozott, szerény, csendes és örömteli. Tudja, hogy a kabbalát nem lehet univerzális módon tanítani számos-számtalan diáknak, hanem legfeljebb két tanulónak (ami egyébként bele is van foglalva a Zohárba). Tudja, hogy a kabbalát csak nagyon szűk kör érti meg, ezért nem térít. Tudja, hogy mennyire esendő az ember és Ist-n mennyire irgalmas. Tudja, hogy a világ megváltoztatása, bármilyen változásról is van szó, Ist-n és nem ember műve. Aki szokatlannak, eltérőnek szeretne mutatkozni az által, hogy a kabbalával takarózik, nagyon téved. A kabbalát tanulmányozók látszólag egyszerű emberek, akik nem tűnnek ki a tömegből, hiszen pont erre tanít a kabbala: középszerűnek mutatkozni.

A Zohár végig csak szellemi dolgokkal foglalkozik, az anyagi javak gyűjtéséről nagyon kevés szó esik. Az „oktatók” nem csupán rabbik, hanem egyszerű emberek is, sőt, gyerekek, akik jártasak a Tórában. Egyikőjük sem él nagy lábon, sőt, mondhatni szerény az életvitelük, de a szellemi gazdagságuk mindenért kárpótolja őket. Ez nem jelenti azt, hogy nélkülöznek, hanem azt, hogy csupán annyijuk van, amennyire szükségük van.

Korábbi tanulmányaimból tudom, hogy ahhoz, hogy az ember a szellemi szférákkal tudjon behatóan foglalkozni, a fizikai szükségleteit ki kell elégítenie. Ez a kabbala, és főleg a Zohár tanulmányozásának esetében is így van, mert minden fizikai (el)változás elvonja a tanulmányozó figyelmét a lényegről. Természetesen, a múltbéli tapasztalatok is árnyalják a Zohár értelmezését, ezért igyekezni kell a tárgyilagosságra és szenvedélymentességre. Ez azért is nehéz, mert a Zohár hitet feltételez, és a hit személyes dolog.

Ebben a bonyolult tanításban az olvasó olykor úgy érezheti, hogy kelepcébe szorították, de a könyv megadja a problémára a megoldást. Ilyenkor olyan energiák szabadulnak fel, amelyeknek meglétéről korábban az olvasónak nem volt tudomása. S átrendeződik az olvasó pszichéje.

Befejeztem a Zohárt. Nagyon kifáradtam, de sokkal nyugisabb vagyok és megfontoltabb, mint voltam.

Ezentúl sokkal óvatosabban kell mindent lereagálnom, mert ha „gonoszkodok”, elkezdek fulladni. Rájöttem arra is, hogy sokkal korábban kezdett el vonzani a kabbala, mint azt eddig gondoltam. Már lánykoromban sejtettem a szintek (szefirot) létezését, csak nem tudtam szavakba önteni a sejtéseimet. Annak idején összetévesztettem a szefirotokat, szinteket a 12 törzzsel. Úgy gondoltam, hogy 12 angyali szint van, és minden ember vállal egyfajta angyalszerepet. Én az állandóan éber angyalokhoz szerettem volna csatlakozni, akik az ég és a föld között vannak, és arra ügyelnek, hogy béke legyen. Úgy gondoltam, hogy éjszaka sokkal nagyobb a lehetősége annak, hogy kitörjenek bandaháborúk, illetve sokkal több a bűntény, ezért az éjszakai ügyeletet „vállaltam el”. Majd 90 napon keresztül egy percre sem pihentem le, végig ébren voltam, és „teljesítettem a szolgálatomat”. Érdekes volt, hogy semmi fáradtságot nem éreztem, a 90 nap után nem aludtam egy jó nagyot, hanem a megszokott ritmusomban pihentem. Most már, a Zohárnak hála, tudom, hogy léteznek angyalok, és valószínűleg valóban betölthettem valamilyen pozíciót.

A korábbi írásaimból visszaköszönő „lázálmaim” is végre a helyükre kerültek, értelmet kaptak a Zohár segítségével. Annak idején, amikor ezek a lázálmok rám találtak, nem tudtam, mi és miért történik velem. Úgymond hallucinációim voltak, de mégsem voltak azok. Éreztem a Sechina közelségét, megismertem Ist-n szigorú, de irgalmas arcát.

Nem időrendi sorrendben, a következő lázálmok uralkodtak rajtam éveken keresztül:

A két valóság látomása, amelyekből az egyik a valódi valóság, a másik ennek a tükre. Az égbolton két Nap van, egyik a másiknak pontos mása, csupán annyi a különbség, hogy a másik egy kicsit művi, steril, szinte tökéletes. (A Zohár elolvasásával rájöttem, hogy együtt láthattam a fenti és a lenti valóságot.)

Időösszemosódás. Az időjárás olyan furcsa, hogy nem lehet megkülönböztetni az éjszakát a nappaltól. (Úgyszintén a fenti és a lenti valóság találkozása, de más-más időszakban.)

Létramászás. Végtelen létrán mászok felfelé, s minél feljebb tartok, annál magányosabbnak, tehetetlenebbnek és bizonytalanabbnak érzem magam. (Jákob létráját tapasztalhattam meg.)

Valóság szétporladása: a lakásom falai áttetszővé válnak, én pedig nyugodtan lebegek a légüres térben, át tudok mászni az áttetsző falakon és le tudok csúszni a földszintig egy láthatatlan felvonó segítségével. (Az angyalok szféráját tapasztaltam meg.)

Óriásszív: pihenés közben szívdobbanásokat hallottam, mintha valakinek a szívében feküdtem volna, mindenhonnan hallatszott a dobbanás. (A Létrehozó, Teremtő szívét volt alkalmam meghallani.)

Szobák: egy kies, fehérre meszelt szobában találtam magam, nagyon hangos zenével. Amikor ki akartam szabadulni a szobából, egy nagyobban találtam magam, amely ugyanúgy volt felszerelve, mint a kicsi. Állandóan nagyobba kerültem, de a méretén kívül a szoba nem változott. (
Az addig elért saját szellemi stagnálásom.)

Térkép. Egy hatalmas földtérkép felett figyeltem, ki hogyan éli le az életét, beleértve a saját életemet. (Minden előre meg van tervezve, Ist-n előttünk jár néhány lépéssel. A fenti világból látja, hogy merre fog változni a lenti világ és miért.)

Vasabroncs: egy este úgy éreztem, hogy a szívem vasabroncsba került. Miközben a vasabroncs egyre inkább szorította a szívemet, hangokat hallottam: mintha egy láthatatlan bíróság előtt álltam volna. Két kérdést tettek fel nekem: hogyan várnám a világbéke képviselőjét és melyik közismert, akár valós, akár valótlan ember szeretnék lenni. Miközben a válaszokon gondolkodtam, a szívem körül erős szorítást éreztem. Miután elmondtam a véleményemet, a vasabroncs széthullott. (Találkozás a vádlóval és annak segítőivel.)

Dimenziók: azon gondolkodtam, hogy mennyire érdekes a mi valóságunk, mert ha egy megadott dimenzió szerint vizsgálnánk a világunkat, sokkal egyszerűbb volna. A szemem sarkában megjelent egy „fény”, amely egyszerre volt a minden és a semmi. Gyönyörű volt és egyszerű. (A magasabb szintek szempillantásnyi megtapasztalása.)

Tanítás: a lányomnak vásárolt társasjátékot nézegettem, amikor éreztem, hogy egy szigorú, félelemkeltő, de ugyanakkor irgalmas energia szállt fölém. Azt tudakolta, hogy szerintem jó-e a gyermek társasjátéka. Elborzadtam, amikor értelmesen kezdtem el játszani a játékot, mert láttam, hogy tele volt gonosz szereplőkkel, gonosz szándékokkal. Amikor úgymond „kijavítottam” a játékot, a szellem eltűnt. Ugyanígy egyszer a gyermekmesékről érdeklődött ugyanaz a szellem, és akkor is elborzadtam, mennyire vérengzősek a gyermekmesék. (Találkozás a Sechinával, vagy egy magasabb szefirottal.)

Ősatyák: Láttam Ábrahámot és Jákobot, nem testi öltözetben, hanem szellemiségüket. Ábrahám szigorú volt és kissé megtört, Jákob tele volt élettel és viccelődött. (Találkozás az ősatyák szellemével.)

A felsoroltakon túl voltak más egyéb látomásaim is, de nem emlékszem rájuk pontosan, és nem szeretnék olyasmit állítani, amit nem tapasztaltam meg. Annak idején azt gondoltam, hogy baj van velem, a pszichém játszik, de most már tudom, hogy ezek a dolgok nem véletlenül történtek velem. Az, hogy képes voltam más valóságot is tapasztalni, egy ajándék, arról nem is szólva, hogy mekkora privilégium az, hogy láthattam az Ősatyákat és a „fényt”.

Ha ma tapasztalnám meg ezeket a „látomásokat”, másképp reagálnám le őket, valószínűleg kevesebb félelemmel. Sajnos, vagy nem sajnos, a lázálmok már több, mint egy évtizede elkerülnek.

Visszatérve a Zohárra: miután elolvastam, a belsőm, de a külsőm is megváltozott. Sok kérdésemre választ kapva a lelkem megnyugodott, kiszámíthatóbbá váltam én is, és az életem is. Nem idegeskedek olyan mértékben, mint korábban, egyes tanítások öntudatlanul is foglalkoztatnak. Külsőre oly mód változtam meg, hogy igényesebb lettem, jobban odafigyelek arra, hogy mit öltök magamra és fokozottabban ügyelek az ápoltságra. Nem mondom azt, hogy pöpec vagyok, inkább azt, hogy igyekszem a kabbala szellemiségével azonosulva ápolt lenni. Az öltözködésemben is látható a változás: egyre világosabb színekbe öltözök, szinte kerülöm a feketét. A kedvenc színem továbbra is a fehér és a tengerkék.

Ami a korábban előszeretettel hordott zsidó szimbólumokat illeti, a merkábá csillagot már nem viselem. Túl erős szimbólum, ami nincs rám jó hatással. Szinte nemtelenné válok tőle, nem érzem a nőiességemet, ha a nyakamban lóg. A 12 törzs szimbólumot sem viselem, mert túl értékes hozzám, így maradt a jó öreg hamsa kéz szimbóluma, ami nem vár el tőlem semmit, ugyanakkor védelmet nyújt. Piros (vagy kék) karkötőt sem kötök a kezemre, mert nagyon gyorsan leválik róla.

A Zohárral kapcsolatosan azonban van egy bánatom is: nagy sajnálatomra a benne hivatkozott könyvek egyikét sem tudom beszerezni magyarul, így marad a hiányos tudásom, mert karcolatokhoz, részekhez tudok csak hozzáférni. A zsidó tudomány és irodalom ma még nem keresett oly mértékben, hogy minden értékes könyv le legyen fordítva magyarra. Kár.