Kinek az óra ketyegése,
kinek az ajtónyitás,
kinek a tévé hírek,
kinek a megszólítás.
Volt, aki gyógyszerrel,
más baráttal,
volt, aki testvérrel,
más a párjával,
túlélte a borzalmat,
s már a jelent keveri,
vár egy fogadalmat,
hogy ez az eset egyszeri.
Remegő kéz
és rángatozó ajkak,
csonka kép,
és éjszakai nappal.
A jelen nem gyógyít,
de a jövő sem,
a fájdalom ordít
legbelül, odabent.
Sánta lelkek és
sértett szemek
elvesznek, mind
elvesznek…
Sehol egy napsugár,
a múlt előtti múlt
reménye tovaszáll.
Kettéhasadt valóság,
az az előtti és utáni múlt
összemossa az időhatárt.
Már nincs gondtalan vidámság,
megtört a fény a szemekben,
a vándor homályosan lát,
szerelme nincs, sem reménye.
Beburkolózott a füstbe
és harctéri zajba,
s felkiáltja, hogy mindenki
hallja: győztünk! De ugyan minek?
Egy sornak a történelemkönyvben?
A valóság érthetetlen és
észbontó,
hogy lehet vidám
a fegyverosztó?
Rakéták sikolya rázza meg
az égbolt kékjét,
s már szürkévé váltja a
napsugár fényét,
nincs már más, csak
a fekete lyuk, a végtelen mély,
melybe nem talál a mosoly
sem a fény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése