49 lettem

Végre befejeződött az alkalmazkodásom az idősödő testemhez: ma lettem 49 éves, és közel 2 éven át kellett szoktatnom magam az állapotomhoz, névlegesen ahhoz, hogy a lelkem még mindig fiatal, de a testem már változik, öregszik. 47 évesen még igyekeztem a lelkemet követni, de nem győztem, gyorsan kifulladtam a sok lótás-futástól, 48 évesen pedig már a testemre is figyeltem, mi az, amit még bír és mi az, amit már nem. Mára megtanultam kicsit lelassulni, összhangba hozni az állandóan cikázó lelkemet az egyre korlátoltabb testemmel, ezzel egyidejűleg a lelki egyensúlyomat is megtaláltam és egyre boldogabb vagyok.

Mindezt öntudatlanul végeztem, ösztönből. Csak most, visszatekintve az utóbbi két évre, most veszem észre, hogy mennyit küszködtem. Saját magammal futottam versenyt, miközben senki sem szurkolt a lelátóról. Az elmúlt két év arról is szólt, hogy mennyit és mit ehetek, hogy ne hízzak el. Sajnos, rám rakódott néhány felesleges kiló, amit kínkeservesen leadtam és ez sem ment olyan könnyedén, mint korábban. Ma is oda kell figyelnem, miből mennyit eszek: szénhidrátot a minimálisra csökkentettem (korábban kétpofára ettem), több gyümölcsöt-zöldséget fogyasztok és húst. Talán ezért férnek még mindig rám a 10-15 éves ruháim.

Az sem mindegy, mennyit lustálkodok. Mondjuk, az utóbbi időben elég sokat szoktam. Már nem idegeskedek, ha nincs tökéletes tisztaság a lakásomban, sőt, a hanyagul szétszórt használati tárgyak látványa is inkább felvidít, mintsem rosszkedvre késztetne. A légyre is úgy tekintek, mint egy ideiglenes ismerősre, nem futok a légyölőhöz, hogy agyoncsapjam. A pókokat zsigerből szerettem azelőtt is, ezért most fokozott védelmet élveznek.

Úgy gondolom, hogy valóban álmokat kergettem. És ami a legrosszabb, az az, hogy tudatosult bennem, milyen olvasó vagyok: felszínes. Korábban – akár tetszik nekem ez, akár nem – nem azért olvastam könyveket, hogy megértsem és magamévá tegyem az olvasottakat, hanem azért, hogy mondhassam magamról, hogy olvastam őket. Azon csodálkozom, hogy hogy voltam képes ilyen hozzáállással megtanulni valamit. De: minden rosszban van valami jó, ebben az esetben a jó az, hogy újraolvashatom a könyveimet, most már más megközelítéssel. És bőven van, mit olvasnom. A múltkor elővettem a két hónappal ezelőtt vásárolt és „elolvasott” spiritiszta könyvet. Amikor először „elolvastam”, azon a véleményen voltam, hogy kár volt ezért a könyvért annyi pénzt kiadni. Amikor másodszor a kezembe került és értőn olvastam, rájöttem, mekkora szamár voltam: igenis nagy kincset tartottam a kezemben. Szinte ugyanolyan gyorsan elolvastam, mint először, de most már meg is értettem és a lelkemet is megérintette.

Ennek a múltbéli kapkodós életnek az a legjobb oldala, hogy, miután leülepedett bennem a tennivaló vágy, valójában megtanultam élni. Figyelek, megfigyelek, elsajátítok és elmélkedek a történéseken és olvasottakon. Természetesen, a felszínesség még most is néha eluralkodik rajtam, de már sokkal ritkábban, mint mondjuk két évvel ezelőtt. Ez a két év volt valójában a felnőtté válásom ideje, sok kudarccal és nekem nem tetsző önvallomásokkal. Nem állítom, hogy most olyan nagyon elmélyült lennék, inkább azt, hogy teljesen átértékelődött bennem a szellemi és testi igényem. Megtanultam szeretni.