Parazita "művész"

 

olyan művész, aki kizárólag mások szellemi termékeit „dolgozza át” a saját ízlése szerint. Önmagából és önmagától képtelen alkotni, mások ötleteit formálja át a saját ízlésvilága szerint. Van, aki ebben sikeres, és akár művészinek mondhatót alkot, de vannak olyanok is, akik csupán élősködnek a műveken. Mindkettő típusú parazita művésszel már találkoztam.

A valódi parazita művész, ha nincsenek körülötte „átdolgozásra váró” alkotások, üres és lapos. A már meglévő alkotásokra rátelepszik és úgy véli, hogy jobb az így létrejött „alkotás” az eredetinél. Kétségtelen, hogy vannak sikeres átdolgozások. Ennek ellenére az ilyen alkotások inkább kritikaként tekintendők, nem eredeti műként.

A zene- és filmművészetben az átdolgozás megszokott dolog, a festészetben is viszonylag gyakori, azonban az irodalomban az átdolgozások még rejtve vannak. Hogy miért van ez így? Mert a zeneszerzőket alkotásuk feldolgozása előtt felkeresik az átírók és engedélyt kérnek arra, hogy feldolgozzák a zenei műveket. Sőt, szerzői jog alapján az eredeti zeneszerző egy kis támogatáshoz is juthat. Másrészt a zeneművészet alakulása követhető, emellett széles körben élvezett művészet, a közönség, a rajongók meg „árgus” fülekkel figyelnek az új zeneszámokra.  

Az irodalomban nem szokás, jobban mondva sokkal ritkább az az eset, amikor az átíró felkeresi az eredeti forrást. Itt valójában egy mostohagyerekről van szó, akit önjelölt nevelőszülő próbál megváltoztatni. Durván szólva, az írott művészetet ápolók sokkal inkább ki vannak téve mindenféle visszaélésnek, mint a zeneszerzők.

Az irodalom olyan szellemi terméket kínál, amelyet többféleképpen lehet leírni, elmondani. Egy ártatlan vessző, vagy rossz helyen elhelyezett névelő teljesen megváltoztathatja a mondanivalót. De akár a tördelés, a szerkesztés is megmásíthatja az eredeti ötletet. Aki tudatosan ír, pontosan tudja, miért hagy el egy vesszőt, miért tesz ki névelőt oda, ahol nem szabályosan szerepel. Azt, hogy ezek a hibák mennyire fakadnak az alkotó tudatlanságából, csak úgy lehet lemérni, ha a munkásságát teljes mértékben megismerjük. Hiszen az is igaz, hogy léteznek mondvacsinált irodalmárok, akik tudatlanságukból kifolyólag vétenek el hibákat, és amikor valaki rávilágít ezekre az elírásokra, azzal védekeznek, hogy szándékkal tették.

Jómagam nem tartom nagyra az olyan átdolgozásokat, amelyek nem a műről, hanem az átíróról szólnak. Ha valakinek sikerül „megerősítenie” egy művet, üdvözlöm a kezdeményezést, de ha csak szócséplésről és unaloműzésről szól az átdolgozás, erőltetett próbálkozásnak, legfeljebb egyoldalú kritikának tartom.

Szinte minden művész pályafutása során legalább egyszer kipróbálja egy mű átdolgozását. Ezzel nincs semmi baj. Ott kezdődik a gond, ha az átíró alkotóként kezdi el magát szemlélni, s mások köntösébe bújva próbál meg művész lenni.