Vihar idején

pillangó pihék
hullanak a kék égből
madártoll úszik
immár szürkülő felhőn
vészes vihar közeleg

 

 

Emlékszem, kislánykoromban szerettem a vihart, az esőzáport, a villámlásokat. Ugyanis, annak idején az időjárás nem volt annyira szélsőséges, így minden szokatlan jelenség vonzónak találtatott. A nyaraink 26-27 fokosak voltak, nem fáztunk különösebben télen, mert 0 és 10 fok között mozgott a hőmérséklet. Volt olyan tél, amit kiskabátban és hasított bőr cipőben vészeltünk át. Viszont a tavaszaink esősek voltak, volt olyan tavasz, amikor bokáig érő víz zúdult le az utcákra, ellepvén az úttesteket és a járdákat. Nem beszélve a sok gilisztáról, amelyek ilyenkor kibújtak a föld alól. És a békák hada, amely elkísért az iskolába. Régen nem volt ennyire sivár a természet, hernyók százával találkoztunk egy-egy fa törzsén. A természet testközelben élt. Ahogy múlt az idő, egyre inkább távolodni kezdett tőlünk az évszak is, meg a természet is.

Élénken emlékszem a kisgyerekkori viharokra, az áramkimaradásra és minden vészjósló, természeti jelenségre. Hiába volt gumicsizmánk, volt olyan esőzés is, hogy inkább a mezítlábas járást választottuk, hisz a gumicsizmánkba is belefolyt a víz, amely így inkább nehezítette a járásunkat. Egy tavaszi délután annyi víz zúdult a városra, hogy térdig érő vízben mentünk haza az iskolából. Ha jól emlékszem, 2. vagy 3. osztályba jártam. Csak attól féltünk, nehogy törött üvegre lépjünk a vízben. A viharok ellenére nem volt szabadnap az iskolában, ha tört, ha szakadt, muszáj volt menni. Otthon viszont kellemes volt kinézni az ablakon: a védettség, biztonság érzete ilyenkor felerősödött bennem. Az ég olykor belilult, a felhők rózsaszínű-szürke kombinációban díszelegtek, szinte éreztük a természet lélegzetvételét.

Ma már, ha vihar van, a felhők már erősen szürkék, eltűnt belőlük a rózsaszínű árnyalat. Ilyenkor félelem kerít a hatalmába, nem azért, mert idős koromra kezdtem volna gyáva lenni, inkább azért, mert a mostani viharok egyáltalán nem szelídek. Nem érzem, hogy megvédene a kuckóm, bármikor lerombolhatja egy erősebb széllökés, bármikor balesettel végződhet egy vihar. De amikor elkezd süvíteni a szél és megfenyegetnek a felhők az égen, mindig eszembe jutnak a régi időjárási viszontagságok és azt képzelem, hogy most is ártatlan a vihar. Visszamegyek időben azokba a tavaszi délutánokba, amikor patakká változnak az utcák, a járda és az úttest között, zöldben pompázó, szomjas, kövér föld pedig alig győzi magába szívni az esőt. Az eső elmúltával előbújnak az állatok: érzem a giliszták illatát, hallom a békák karattyolását és a fecskék szárnysuhogását, és látom az esőcseppeket rabul ejtő pókhálókat, melyeknek kijavításán fáradozik a pók. Ilyenkor, vihar idején, újra és újra gyermek lehetek.