Aprócska test bújik a dunyha alá,
tél van, hidegek az éjszakák,
nagymama a konyhában szorgoskodik,
leszállt az est és gondolkodik,
vajon mi legyen holnapra az ebéd,
csak tészta van itthon, nem elég,
kötényébe törli árulkodó könnyét,
s előveszi kedvenc kopott könyvét,
de a sor csak nem száll a lelkére,
nincs pénze se tejre, se kenyérre,
a dunyha alatt vacogó kis unoka,
holnap is éhes lesz, pont úgy, mint ma,
sokáig töpreng, mi legyen az étek,
gyermeket éheztetni nem kis vétek,
búzadarát talál a kamra alján,
méregeti, nézegeti, elég lesz talán,
benéz a kisszobába, a kislányt takargatja,
horkol a gyermek, fekszik, ahogy hagyta,
csak ne érezze gondját, ez a kívánsága,
szeretettel néz apró kislányára,
reggel az óra tízet ketyeg,
ugrik is az ágyból az álmos gyerek,
nagyi, éhes vagyok, mint a farkas,
mondja, a hasam olyan, mint a méhkas,
zümmög és kong, és nagyon enne,
ha elmennénk étterembe, mi lenne?
nagymamája arca falfehérré válik,
viccelt csak, nagyi, a gyerek csak játszik,
könny gördül végig ráncai mélyén,
elvitte jókedvét a mélyszegénység,
darás tészta lesz ma az ebéd, mondta,
de jó is az, nagyi, nagyon jó az,
megkönnyebbül az ősz haj a hír hallatán,
s kezdődhet az új nap, a szerény kánaán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése