Már megint színház

 

 

Már megint egy színház kellős közepében találtam magam, ahol én vagyok a halálra unt közönség, míg a szerepet játszók örvendeznek a megnyilvánulási lehetőségnek. Bosszantó és unalmas számomra, mert minden ismétlődik: mintha az ember egyetlenegy probléma körül forogna egész életében. Ha egy kívülálló figyelmes, észreveszi, hogy a „darabot” újra és újra eljátsszák. A premiernél még érdekes, az ismétlések különböző variációja viszont már idegesítően szürkévé válhat. Csak akkor marad figyelemfelkeltő, ha egy közkedvelt színész adja elő a monodrámát (esetleg vígjátékot, tragédiát), hűséges közönsége előtt. Ez viszont a való életben nagyon ritka. Ha pedig az előadássorozat valamilyen oknál fogva egyszer véget ér, (a színész felmond vagy meghal) a függöny legördül és már csak emlék lesz a darabból.

Így van ez az emberi tulajdonságokkal is. Bizonyos tulajdonságokkal veleszülettünk, másokat pedig úgymond eltanultuk a környezetünktől. Tudatosan ragaszkodunk minden tulajdonságunkhoz, saját sémáinkhoz, legyen az akár jó, vagy rossz, mert egy kitaposott ösvényt jelent számunkra, a szokványos reakcióink remélhetőleg biztonságos és nyugalmas végeredményt biztosítanak nekünk. Ha a tulajdonságainktól elrugaszkodva kezdünk el döntéseket hozni és viselkedni, gyámoltalanokká, sérülékenyekké válhatunk, és kiszámíthatatlanná tűnhet számunkra a jövőnk, hiszen a nem ismert reakció nem ismert helyzetet szülhet. Viszont, ha egyszer átlépnénk saját magunkon, láthatnánk, hogy mennyire változatos lehet az élet.

A tulajdonságokba belesüppedni, belerögződni nem jelent mást, mint lélekhalált. Ugyanis a legbensőnk szomjazik az új, szokatlan helyzetek és ingerek után, hogy építkezni és fejlődni tudjon. A léleknek szüksége van arra, hogy megmutatkozzon, kibontakozzon, s ha a megszokásainkkal, tudatos tulajdonságainkkal börtönbe zárjuk őt, deviálódhat. A lélek legnagyobb ellensége a megrögzöttség. Viszont a megrögzöttség segíti a tulajdonosát abban, hogy gondolkodjon. Eme paradoxonból áll végtére is az egész életünk. Amit első lépésként megtehetünk saját megrögzöttségünk ellen az az, hogy kicsit kilépünk a megszokott, tudatos reakcióink hálójából, az úgynevezett komfortzónánkból. Ha valamire megszokásból reagálunk, próbáljuk meg a felismerhető, hasonló helyzeteket vagy kikerülni, vagy más szemszögből megvizsgálni, másképp lereagálni. Idővel gyakorlatot szerzünk a szokatlan, váratlan helyzetekre és érezni kezdjük, hogy felszabadultabbak vagyunk. Egyre inkább eltűnőbe kerülnek a saját határaink és szinte érezhetővé válik, ahogyan lepereg a sallang a lelkünkről. Ugyanis, aki ragaszkodik a saját megrögzöttségéhez, előbb-utóbb az utolsó közönségét is elveszíti, nem beszélve arról, hogy a megrögzöttség egyfajta agresszivitás is, hiszen eme tulajdonság tulajdonosa nem veszi, sőt tagadja a körülötte változó világot. Vagyis, a ragaszkodás a megszokotthoz egyben elutasítást is jelent, egyfajta, akár önmagát is generáló burokban élést. Ilyen körülmények között a lélek elszárad, elsorvad és már csak automatikusan létezik az, aki megrögzött. A láthatatlan burok, amit a lelke köré tekert, egyre szűkebbé válik, mindaddig, amíg a lélek egyszer fel nem adja a természetes rendeltetését. Mindezt a saját színházunk fennmaradása érdekében tesszük, feláldozzuk rugalmas, nyitott lelkünket önmagunk favorizálása vagy szerepe miatt.

Vannak emberek, akik az önös, életszínházi darabot olyannyira komolyan veszik, hogy másokat is rákényszerítenek egyfajta szerep vállalására. Az ember észre sem veszi, és séma szerint reagál, viselkedik. Természetesen, ez kiterjeszthető a társadalmi elvárásokra és az alapvető erkölcsi normák előírásaira is, amelyek szintén sémákba kényszerítenek, de globálisan nézve, egy nyitott társadalomban ezek a sémák eléggé tágak. Minél kevesebb előírás van egy adott országban, feltételezhetően annál jobb az emberállománya és érettebb a társadalom is.

De visszatérve az egyénre és az általa játszott szerepre azt lehet megállapítani, hogy szinte majdhogynem minden felnőtt akarva-akaratlanul tagja egy színi társulatnak és erre tanítják a gyerekeiket is. A kérdés az, hogy meddig bírja a szerepet játszani és mikor dönti el, hogy lelép a színpadról. Jómagam sok színpadról már leköszöntem, bevallom, az elején egyáltalán nem volt könnyű, de megérte. Nem állítom azt, hogy minden normát át kell hágni, viszont a szerepeket talán csökkenteni kell, hogy egy őszintébb jövő elé nézhessünk.