Kedves olvasóm!
Mire te ezeket a sorokat olvasod,
én már biztos nem fogok élni. Valószínűleg a blogomról fogod letölteni ezt az
írásomat, vagy valahogyan hozzá fogsz jutni, de hogy tuti nem könyv alakjában
lesz előtted a mondanivalóm, az fix. Ugyanis, én életem során csupán néhány írott
művet jelentettem meg nyomtatott formában, mert hiszek abban, hogy a művészetnek
elérhetőnek kell lennie mindenkihez, származástól, anyagi helyzettől
függetlenül. Miután én elmegyek a másvilágra, nem lesz, ki ápolja a
„hagyatékomat”, így a névtelenségbe fogok visszavonulni, pedig voltak jó
írásaim – szerintem. De mindegy, nem siránkozok emiatt.
Szóval, kedves olvasóm, most,
hogy letisztáztuk, hogyan jutottál hozzá a jelen kéziratomhoz, arról írnék
Neked, ami esetleg mindkettőnket foglalkoztathat. Az irodalmárok, mint ahogyan
a képzőművészek is, szeretnek misztikusak lenni, furcsák, mások. Én nem. Én
normális akarok lenni. Mióta megtanultam rajzolni, látom, hogy a képzőművészet
nem nagy kunszt, bárki megtanulhatja. Az összemaszatolt ruhák nem művésziek,
hanem a hanyagságról, figyelmetlenségről, esetleg ügyetlenségről árulkodnak. A
szakadtak pedig, bármilyen trendik is, nem árulkodnak másról, mint az
igénytelenségről. Van tű, létezik cérna is, mindent meg lehet varrni.
A művészet valójában szakma, amit
akárki el tud sajátítani. Valaki gyorsabban, valaki lassabban. Aki tud beszélni,
tud költeni és prózákat is írni. Aki tud kézzel írni, tud rajzolni is. Minden
eszköz kérdése. Ha megvan a művészethez való összes eszközöd, már csak rajtad
múlik, hogy tudni fogod-e használni őket és hogy mit fogsz alkotni. Nem kell
hozzá különleges tehetség. Egy adott művet nem kell gyorsan, türelmetlenül
készíteni – ez a kezdő alkotók legnagyobb problémája. Mindennek megvan a maga
ideje. Egy adott portrén akár hónapokig is lehet dolgozni. Pontról-pontra,
vonaltól vonalig kell haladni. Ehhez idő kell, önuralom.
Mint ahogyan verset sem lehet –
kis kivétellel – gyorsan megírni. Valójában az ember folyamatosan rögzít,
gondolkodik, alkot magában, s ezt kell papírra vetnie. Ha nincs benne megérett
gondolat, érzelem, nem tud gyorsan alkotni. Másrészt vannak olyan mondanivalók,
amelyek nehezen jutnak a felszínre. De, vannak olyan állapotok, amelyek egymás
után termelik a verseket.
Szóval, most, hogy ezt is
letisztáztuk, következik a levelem veleje: ha úgy érzed, magányos vagy,
kedvetlen, nem mondom neked, hogy ne szomorkodj, sőt, azt mondom, sirasd el
állapotod, hagyjad, hadd gördüljenek azok a lelki könnyek végig az arcodon, ne
fogd vissza magad. Vagy, ha éppen dühös vagy, dobbants a lábaddal, kiabáld ki
magadból a felgyülemlett feszültséget. Ha pedig vidám vagy, és megosztanád
vidámságod, tedd azt. Mindezek az érzelmek, ha nem találnak belőled kiutat,
megváltoztatják a viselkedésed és a gondolkodásod is. Te nem veszed észre, és a
környezeted sem lesz a segítségedre, hogy kievickélj a keserűségből vagy épp eufóriából
(ez utóbbit a ki nem engedett boldogságérzet okozhatja). Nagyon fontos az
önismeret és nagyon fontos az egyensúly az életben. Valójában az egyensúly a
boldogsághoz vezető út titka. Nincs abszolút boldogság a földi létben, mint
ahogyan abszolút szomorúság, düh sem. Minden össze van vegyítve. Hogy ezt
megértsed, ajánlanám, hogy olvasd el a kabbala 12 szefiráját magába foglaló
életfának a leírását. Rájössz, hogy minden a megfelelő érzelmi vegyületnek
köszönhető. Itt nem fogom taglalni azt, amit máshol elolvashatsz, ne légy rest,
keresd meg az életfát.
Nekem nagyon sokat segített ez a
tanítás, árnyalttá tett.
Nem tudom, hogy a jövő mit fog
hozni, nevem megmarad-e az útókornak, és ha meg, milyen formában. De bármi is
legyen, tudnod kell, hogy az alapvető emberi törekvések nem változnak az idő
múltával. Neked is vannak biztos hiányérzeteid, nekem is vannak. Neked is
vannak álmaid, nekem is vannak. Szóval ez a kor, amiben én élek, se nem jobb,
se nem rosszabb annál, amiben te élsz. Számodra én a történelemből szólalok
meg, amikor még tudatlanok lehettünk, a technológiánk már elavulttá vált a
szemedben, számos vívmány jelent meg azóta a piacon, de tudnod kell, hogy mi, a
hétköznapi emberek ugyanolyan emberek vagyunk, mint a jövőbeli emberek. Ismerek
olyanokat, akik nem néznek híradót, mégis élnek, nem olvasnak, tájékozódnak,
mégis élnek, nehéz fizikai munkából tengetik magukat, mégis élnek, tehát az,
amit (nem) csinálnak, nem határozzák meg az emberi lét voltát. Ami változik, az
a tudomány és a művészet. Valójában ennek a két találmánynak köszönhető, hogy
megkülönböztethetők lettek a korok, akár káros, akár hasznos hatásaikkal.
Szóval, ha egy múltban megírt
írásban keresed a választ a ma feltett kérdéseidre, jó helyen jársz. Bármelyik
alkotó munkája hozzá tud segíteni téged abban, hogy általa felismerd önmagad és
helyzeted. Vannak, akik távolabb állnak majd tőled, de ez nem azért van, - ahogyan
sokan gondolják - mert az idő választ el benneteket, hanem azért, mert távol
áll tőled az ő szemszöge, világlátása. Minél több embert mozgat meg, minél több
emberhez tud szólni egy alkotás az idő skáláján, annál értékesebb. Ráadásul, ha
a művész a maga korában nem örült népszerűségnek, sőt, sanyarú sora volt, annál
nagyobb hangsúlyt kapnak a későbbiekben gondolatai. Ezt, tévesen, a mai
művészek úgy értelmezik, hogy nekik meg nem értetteknek kell lenniük életük
során. A művészek zöme azon fáradozik, hogy maradandót alkosson, s ennek
eléréséhez nem ismer eszközbeli határokat. Hogy miért vonzó a halhatatlanság,
nagyon egyszerű a válasz: a név fennmaradása és az egóra való emlékezés. Vannak
olyan alkotók, akik azt hiszik, hogy a kor nem érti meg őket, és abban bíznak,
hogy a jövő generációja meg fogja őket érteni. Ez csak nagyon ritkán valósul
meg, és akkor is csak abban az esetben, ha az említett korban már voltak, akik
megértették a művészt. Ha abszolút nem érthető, a későbbiekben sem válik azzá,
eltűnik a süllyesztőben.
Én tudom, hogy megmarad egy
árnyalatom a jövőnek, hiszen sok alkotásban részt vettem, akár közvetlenül,
akár közvetetten. Tudom, hogy hagytam valamit az utókornak. Akár úgy, hogy a
kortárs művész ismerőseimet támogattam szárnyaik bontogatásában, akár úgy, hogy
nem hagytam őket elbizonytalanodni. Költő ismerősök hozzám írtak szép és kedves
verseket, és örülök, hogy így megmaradhatok az utókornak. Nem mindig a művész
marad meg az utókornak, olykor az ihletet adó válik „halhatatlanná”. Ezért,
kedves olvasóm, ne csüggedj, ha alkotásra vágysz, akkor fogjál hozzá bátran:
írjál, rajzoljál, fessél, énekelj, zenéljél, táncoljál, tedd, amire a lelked rávesz. Ne
keressél valós vagy valótlan kifogásokat, csapjál bele a közepébe, idővel úgyis
elindulsz majd a saját utadon, a saját irányodban.
Ehhez sok kitartást és türelmet
kívánok 2018-ból:
Hornyik Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése