A hátrány előnye

Általában az emberek szeretnek dicsekedni a külsejükkel, vagy az elméjükkel, sőt, van, aki mindkettővel. Mintha a külső és az elme volna az egyetlen mérce, amivel mérhetjük magunkat. Pedig lehetne dicsekedni pl. a jótettek minőségével és mennyiségével is, a szeretetre való képességgel is, de ez egyáltalán nem trendi manapság. A szépség és bölcsesség hierarchiája az egyetlen meghódítandó hegycsúcs az átlag, modern emberek számára.

Bevallom, nekem is jól esik, ha valaki megdicséri az eszemet, azonban az előnyömben van egy csavar, mivel az előnyömet valójában egy hendikepem okozza.

Annak idején rendszeresen jártam pszichológushoz, aki különböző tesztekkel megmérte az értelmi és érzelmi intelligenciámat. Az értelmi intelligenciámról megállapította, hogy az átlagosnál magasabb, az érzelmi intelligenciám szintje viszont a fogyatékosság szintjét üti. A pszichológus jómaga is meglepődött az eredményen. Azt mondta, ritkaság számba mennek azok az emberek, akiknek 30 pontos különbség van az érzelmi és értelmi intelligenciája között. Megkérdezte, foglalkozom-e művészettel. Zavarba jöttem, és mondtam, hogy amatőrködök. Versírás? – vágott a közepébe. Igen, válaszoltam. Tudtam – mosolygott. Az ilyen emberek, mint maga, csak körül tudják írni azt, amit plasztikusan éreznek, de kimutatni már nem. Biztos zseniális verseket ír az érzelmekről és az olvasói is megkönnyezik. Nem tudom, lehet – szakítottam félbe az orvost, mert az áradozásokat nem nagyon tudom hova tenni, mint a túlontúlcsorduló érzelmeket sem. Általában az olyan emberek, mint ön, amit érzelmileg nem tudnak feldolgozni, értelmükkel próbálják formába önteni – magyarázott tovább az orvos én pedig alig értettem a szavaiból valamit. A mai napig sem értem, hogyan lehet valamit érzelmileg feldolgozni. Én a versekkel és az elmémmel dolgozok fel érzelmi hullámhegyeket és völgyeket. Hogy ez mégse legyen olyan egyszerű, hyperszenzibilis is vagyok, vagyis érzékenyen reagálok a külvilágra. Ez látszólag ellentmondásosan hangzik, de a szenzoraim jól működnek, csak egy kis hiányosság van a reakcióimban, a felvett ingereket nem dolgozom fel úgy, mint az átlag.

Miután hazamentem a vizsgálatról, kicsit magamba zuhantam, amiért nem vagyok egy super woman, akinél minden flottul működik. Kiábrándultságomban verset kezdtem írni, amit megosztottam egy közösségi oldalon. Pár percen belül üzenetek hada érkezett különböző ismerősöktől, hogy „hú ez mennyire jó”, „megkönnyeztem”, „nagyon szép” stb. Újra elolvastam a versem: engem egyáltalán nem indított meg, mert csak leírtam, hogy mennyire magam alatt vagyok és ehhez az érzethez leíró képeket társítottam. Pontos volt.

Ekkor világosodtam meg: nem a tehetségemre kell, hogy büszke legyek, hanem ellenkezőleg: a hiányosságomra. Hiszen ha mindent „normálisan” dolgoznék fel, valószínűleg nem tudnék verseket írni. A hátrányomnak az előnye visz előre, viszont ennek a hátránynak a hátrányát nem én érzékelem, hanem a környezetem: egyenesen idegesítő tudok lenni a ridegségemmel és a kiszámíthatatlan, szavakba öntött reakcióim miatt. Távolról még lehet engem tisztelni, de testközelben nem tudok ezzel a tisztelettel, esetleg rajongással mit kezdeni. Viszont, ha a tisztelet papírra van vetve, megértem és talán megtisztelve érzem magam, ha egyáltalán tényleg ez az érzés kerít hatalmába.

Fentiekből az jutott eszembe, hogy annak idején, amikor még középiskolás voltam, édesapám azt mondta rólam, hogy óvatosan kell velem bánni és megtartani a két lépés távolságot. Akkor azt hittem, azért mondja, mert hisztis vagyok és nagyon érzékeny. Mára megértettem: azért mondta ezt rólam, mert máskülönben semmit sem értenék az életből és a környezetemből. Ebből az okból kifolyólag tartok egy kicsit a közvetlenségtől és a nyitottságtól: nem azért, mert jómagam nem vagyok az, hanem azért, mert nem értem. Mindennek és mindenkinek van valamilyen célja – legalábbis ezt én így vélem – és ha valaki közvetlen és nyitott, elijeszt magától, mert nem látom a célját. Nem feltételezek rosszat senkiről, ez inkább olyan önvédelem-szerűség. Nem hiszek a véletlen találkozásokban, gyors ismeretségekben. Amíg az átlagos ember másodpercek töredéke alatt le tudja következtetni, hogy a vele szemben álló idegen kb. milyen, nekem ahhoz sokkal több időre van szükségem, mert mindent meg kell értenem, mindent át kell kódoltatnom az értelmi felfogásra. Ez rengeteg energiát és időt igényel, ezért a közvetlen emberektől menekülök, hiszen ők érzelmileg sokkal magasabb szinten állnak tőlem és ha egyszer a hatalmuk alá kerülök, valószínűleg rosszul jönnék ki belőle.

Ugyanis, egyszer-kétszer nagyon megsütöttem magam velük: azok, akiket a legközelebb engedtem magamhoz, kihasználtak, kigúnyoltak és elhagytak. Nem tudták megérteni, hogy miért vagyok szavakba öntve romantikus és mély érzésű, a valóságban pedig visszafogott és olykor rideg. Akkora a különbség aközött, amit leírok és a valóságban, külsősként tapasztalt érzelemvilágom között, hogy azt épeszű ember nehezen tudja felfogni.

Ennek a hendikepnek, hátránynak nem csak árny-, de vicces oldalai is vannak, amiket előszeretettel írok le egy-egy novellában.

És az előnye, valójában az egyetlen előnye, hogy le tudom fordítani az érzelem nyelvét az értelem nyelvére.