Éjszakába menekül az árnyék,
rongyos palástja hamuvá ég,
kietlen, homályos zsákutcába ér,
hol a szívdobogása az éghez felér.
Bakancsával dobbant az üldöző,
csaholva fut, mint a bűnöző,
enyém vagy – egyre hajtogatja,
megölje-e, ezt fontolgatja.
Sikoly hallatszik a zsákutcából,
árnyék ébred ájultából,
nem liheg nyakában, kitől fél,
retteg és újra elalél.
Hajnalban ébred harmatos úttesten,
sehol nyoma az előző estnek,
ködbe burkolózik az immáron fény,
a nap bátortalanul felkél.
Szétporlad a pára az úttest felett,
egy gomb fekszik a lába mellett,
hogy mi történt, nem tudja,
ártatlanul hazafutna.
Megáll egy arra járó ember,
kinek szeme szúr már kora reggel,
harsány hangján felkiált,
inába száll a bátorság.
Megállj, még nincs itt a vége,
közli az ember szárazon és keményen,
s a fény-árnyék most már látja,
ki üldözte őt, most is bántja.
De már nappal van s nincs éjjel,
hol zugok vannak, menedékkel,
megadja magát a sorsdöntésnek,
búcsút mond lelkiismeretének.
Csendben bandukol éjszaka az árnyék,
már nem üldözi őt semmi árnylény,
messziről előre köszön a járókelőknek,
kabátjába rejti a gomolyfelhőket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése