Méltóságban

A lakásban síri csend fogadta. Minden úgy várta, ahogy otthagyta, amikor elindult dolgozni. Egy papírszelet sem mozdult el, egy piciny morzsa sem hullott le a padlóra, minden, de minden olyan várható volt. Leült a nappali szobában a számítógépe elé és maga elé nézett. A reggeli kávé, a félig telt hamutálca csak róla beszélt, s ámbár örült ennek a függetlenségnek, mégis hiányzott neki az az időszak, amikor még ketten voltak, mert akkor minden olyan mozgékony, változatos volt. Amit reggel a teázó asztalon hagyott, délután a mosogatóban találta, vagy éppen elmosva, eltörölgetve, a konyhaszekrényben.

Amióta egyedül él szerencséje van, mert csupán egyszer, egy hétig feküdt magatehetetlenül, influenzásan. Akkor jó lett volna valakit maga mellett tudni, mert olykor még annyi ereje sem volt, hogy teát főzzön magának. De ez a becsapott nők sorsa: egyedül maradni, méltóságban.

Körbejárta a lakást, hogy összegezze, mi az aznapi teendője, de az általános portalanításon túl nem talált magának más elfoglaltságot, tehát nekiláthat egy újabb kollázs elkészítésének. Elővette a „szerszámosládáját”, ami tele volt más számára értéktelen kacatokkal, neki viszont felbecsülhetetlen értékű tárgyakkal, amiket a kollázsokhoz felhasználhat. S amint kezébe vett néhány tárgyat, megindult benne az alkotási láz. Már látta, mit hová fog helyezni és miért, mert minden milliméternek megvan a maga mondanivalója. Nem is vette észre, hogy két órája a kollázson dolgozik. Ragasztgat, méricskél, összeköti a mondanivalókat egy egésszé. Besötétedett, mire befejezte az alkotást.

Amikor az utolsó simításokat végezte a képén, megcsörrent a telefonja:

- Igen? – szólalt a kagylóba.
- Szia, bocsi, hogy zavarlak, csak azért hívlak, hogy elmondjam: G. meghalt.

Ránézett a kollázsára: csak neki számít valamit ez a kép, ez is csak egy kacat, amit halála után ki fognak dobni.