Délutáni napsugár simogatja
porlepte asztalom,
festékek kiszáradva csendesednek,
mellettük az ecsetek magánya
bús dalt énekel.
Még nem állok készen,
még egy kis időt kérek,
a percek kegyetlenül kivégeznek,
ha nem alkotok.
Még csak egy napot, egy órát
hadd éljem életem teljével,
de az óra egyre figyelmeztet:
halálom után egy perccel
már hiába sírok, most kell
az ujjam alatt, hogy megteremjenek
a gondolatok, nincs kifogás
amiért néma lettem, van
még egy kis hangom, mi még
bennem rekedt.
Porlepte magányos íróasztalom,
árván heverő ecseteim,
tubusba felejtett festékek,
hadd éljenek emlékeim,
de én csak hallgatok, s
az eltávozó nagyokra gondolok,
csonttá fagytak ötleteim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése