Alkotói válság

Már közel 2-3 éve, hogy keveset alkotok, jobbanmondva semmit. Valahogy elfáradtam, vagy elfásultam, a fene tudja. Mintha nem volna, miért, kiért írnom/festenem. Elkezdek egy gondolatot körülírni (vagy lefesteni), és még fogalmazás közben rájövök, hogy a semmitmondás művészetét művelem. Alkotói válság volna ez a jelenség? Talán, én mindenféleképpen annyit tudok hozzáfűzni, hogy eddig soha nem éltem ilyen nyugodt és kiegyensúlyozott életet, mint  jelenleg. S talán ez a kiegyensúlyozottság az, aminek köszönhetem az alkotói válságot. De az is lehet, hogy miután elvégeztem a fősulit, és rájöttem, mi a valódi szellemi munka, elkaptam a szellemi tunyaság, lustaság betegségét, ugyanakkor a szégyenérzet is rámtelepedett, az eddigi alkotásaim miatt. Mintha válaszút előtt állnék: vagy szakcikkeket írok, vagy folytatom a ponyva-művészetet.  Korábban nem érdekelt, hogy ki mit gondol, csak alkottam úgy, a nagyvilágba, és úgy álltam hozzá az alkotásaimhoz is, hogy aki kapja marja, kinek nem inge, ne vegye magára, és még sorolhatnám a közhelyeket. Azonban, amióta a szakdolgozat szörnnyel találkoztam, elbizonytalanodtam. Korábban úgy véltem, hogy nagyon okos vagyok, de ez a borzalom, ami feladatként állt elém, olyan kicsivé tette az egómat, hogy most nagyítóval kellene keresni, mármint ha keresni szeretném. Ami még hozzájárult az alkotói válságomhoz az csupán annyi, hogy már nincs hol és nincs miből alkotnom (beleértve az értelmemet is), régebben duskáltam az anyagban. Jobbanmondva ügyes gyűjtőmunkát végeztem, amit ma már nem művelek. Mi marad hát hátra? Több variáció létezik: írok/festek lesz-ami-lesz alapon, és majd csak előjön a varázsló belőlem, hagyom, hallgatok, és egyszer talán belém üt a mennykő, (s)írdogálok, vagy ilyen jajgatós bejegyzéseket fogalmazok. Hát, megpróbálom ezt az utolsó variációt, pont ezzel az írással. Talán valami beindul…