A gyász

 

 Az esőtől és portól átláthatatlanná vált ablakon keresztül átszűrődött egy napsugár, pontosan Evelin alvó arcára. A napsugár lassan felmelegítette ajkai szegletét, mire elmosolyodott. Öntudatlanul balra fordult, kezét kinyújtva ölelte át az üres ágyneműt. Tapogatózni kezdett, még mindig álmában, keresni azt a kedves vállat, amely őt mindvégig védte, de csak a hideg párna és még hidegebb paplan válaszolt érintésére. Sírásba tört ki, felébredt. Körülnézett a lelakott szobájában, ahol már hónapok óta nem volt elvégezve még a minimális házimunka sem. A sötétítő függönyök jó rejtekhelyekké váltak a pókok számára.

Könnyeit hálóruhája ujjába törölve ült fel az ágyban. Ismét egyedül. Reggeltől-estig. Bárcsak elmúlna ez a délelőtt, mindig lassabban múlik, mint a délután – gondolta.

Valaki csengetett. Magára vette az ágy mellé dobott pongyolát, s kisietett az előszobába.

- Ki az? – kérdezte a sok dohányzástól és ivástól rekedtté vált, szinte férfiasan mély hangján.

- Bogi – válaszolta bátortalanul unokatestvére. – Bocsi a zavarásért, de aggódunk érted – folytatta, mivel Evelin nem akart ajtót nyitni. – Nem veszed fel a telefont, a szomszédok sem láttak pár napja, már azt hittük, baj van...

- Nincs baj – mondta határozottan – de most nem tudlak fogadni.

- Evi, kérlek – vette könyörgésre Bogi. – Engedj be, csak hogy lássalak.

- Menj el innen, kérlek – válaszolta ridegen. – És mondd meg a többieknek, hogy minden rendben van.

Bogi néhány másodpercig még tanácstalanul állt az ajtó előtt, ámbár tudta, Evelin nem fog ajtót nyitni. Amíg az ajtó előtt álldogált, felhívta az anyját és közölte vele, hogy Evelin él, jól van, de nem akar senkit sem látni.

Evelin mindeközben a konyhában matatni kezdett, a tegnapelőtt megkezdett Whiskey-s üveget kereste. Tegnap nem tudott inni, zöldet hányt, de ma már jobban van, érzi. Óhatatlanul belenézett a tükörbe és elszörnyedt a látványtól. Szeme fehérje foszforeszkált, bőre sárgás-zöldes volt. Az ablakhoz lépett, kitárta, hogy több fény alatt is megvizsgálhassa magát. Az egész teste sárgás színű volt. Tudta, hogy ez mit jelent, hiszen egykoron orvosként dolgozott. Ha még ma abbahagyja az ivást, és kórházba megy, talán még van esélye a túlélésre.

De minek? – gondolta. Márk meghalt, senkije sem maradt. Csak az unalmas unokatestvére és annak családja. Mióta is van így egyedül? Egy-két hónapja? Nem, több, fél éve, körülbelül. Már minden megtakarított pénzét felélte, maradtak a családi ékszerek. És utána? Semmi, nincs utána. Nem is érdekli.

Egy pillanatra megtántorodott, s a konyhaasztalra hányt. Már nem is nézte sem az állagát, sem a színét. Nem érdekelte. Semmi sem érdekelte.

Márk nélkül nincs élet. Ő volt a kezdet és a vég. Amikor rájött, hogy holtan fekszik mellette, napokig nem tért észhez. Mintha belülről lefagyott volna. Érzelemmentesen cselekedett: a temetés körüli szervezéssel volt lefoglalva.

Nem sírt. Sem akkor, amikor Márk élettelen testét ébresztgetni próbálta, sem a temetésen, de azóta sem. Olykor kétségbe vonta a saját emberségességét, mert minden tulajdonsága kifakulni készült. Maradt a cigaretta és a tömény. Hónapok alatt teljesen magába fordult, s egyre ritkábban volt józan.

Ránézett az összehányt asztalra érdektelenül. Ezt is majd valaki letakarítja. Ő nem, ő már nem.

Fogta a Whiskeys üveget és felhúzta egy szusszra majdnem a fél tartalmát. Visszavánszorgott szobájába, beleesett az ágyba, s hagyta, hogy az alkohol megtegye a maga dolgát.

 

Hét nap után találtak rá otthonában. Az ajtót feltörő rendőrök is egy pillanatra visszahőköltek, pedig láttak egyet-s-mást a foglalkozásukból eredően: a lakás elhanyagolt putrira hasonlított, szeméttel volt tele. Egy kócos, igénytelennek tűnő, piszkos asszonyt találtak a hálószobában, egy üveg Whiskey-vel a kezében. Senki nem kérdezte, milyen is volt valójában.