A végénél

Kezdett enyhülni az idő, s Márta úgy gondolta, az időváltozással az ő élete is könnyebb lesz: nem kell aggódnia a fűtés és a fázás miatt, nem fogja megvonni magától a kedvenc édességét, hogy ki tudja fizetni a tartozásait, újra felveheti a kedvenc nyári ruháit, a kevés télit eltünteti a szeme elöl, és sokat fog mozogni. Valójában mindenért az időjárást hibáztatta: ha fájt a feje, ha rosszkedvű, vagy rosszul volt...

Azonban ma reggel, amikor felébredt hosszas, olykor fájdalommal teli álmából, kinézett az ablakon, láthatta, hogy az időjárás minden szempontból kedvező: egy jó sétára, egy-két találkozásra a barátaival, múzeum- vagy kiállítás látogatásra, és bárhogy nézte az eget, egy felhőcske sem fenyegette őt, hogy ne töltse el a napját úgy, ahogy szeretné.

Semmi házimunka-kifogást nem talált, minden a maga rendje és módja szerint tisztán állt a helyén, és kedve sem volt kimozdulni a roskadozó lakhelyéről. Bekapcsolta a számítógépét, és elkezdett a neten keresgélni egy újabb álmot, ami csak álom maradhat: egy utazást, egy eseményt, esetleg társat… Pár perc keresgélés után abbahagyta a gépelést és új foglalatosság után kezdett kutatni.

Már közel az 50-hez hirtelen megöregedett. Eddig is kerülte az emberek társaságát, a nagy mozgásigényűeket főleg, s minél inkább múlt az idő, annál inkább begubózott a kis életébe. Pár évvel ezelőtt még mozgott, futott, ahol ideje és ereje engedte, megjelent. De kezdett kifulladni ebből a nagyvárosi életből. Mindinkább a magány felé fordult, s mára már csak ő maradt és az időjárás. Elővette az ősszel gondosan összecsomagolt festőkészletét, s nagy gonddal egy új festményen kezdett el dolgozni. Pöttyök, vonalak, néhány apró utalás, ötlet és kész a mű. Korábban megbeszélte az egyik ismerősével, hogy esetleg kiállítása lesz, ha… A művészvilág a nőkben ritkán látják a művészt, inkább a nőt. Ez amolyan soviniszta műfaj, a művészet. A nők múzsák vagy kurvák. De művészek aligha lehetnek: csak kössenek, mossanak, főzzenek és lássák el minden jóval a művészeket, de ne próbálkozzanak a művészettel, mert gyengék. Amelyik nő pedig erős, egyedül marad, félrehányva, a férfi művészet pedig lassan elnyeli, vagy a föld alá döngöli őt. Ha nem volna ennyire elmés, és egy kicsit is „nőiesen” gondolkodott volna, mára már elismertté vált volna a szakmájában. De ő nem a külsejével vagy nőiességével akart hódítani, hanem azzal, amit lefest, lerajzol, vagy leír. Soha semmi mást nem tulajdoníthatott magának, csak az ötleteket, és a kis tehetséget, ami ebben a szakmában nem elég. Márta tisztába vált azzal, ha nem hagyja magát „meghódítani” egy tehetős, kiépített kapcsolatrendszerrel rendelkezdő, művésznőgyűlölő férfival, semmi esélye nincs arra, hogy kilépjen az anonimitásból. Mégsem hagyta magát, s mára, erre a szép tavaszi napra azzal a gondolattal ébredt, hogy már nincs mit keresnie ezen a világon. Amit tudott, megteremtett, ennél többre erejéből nem futja, s a szokványos létéből már nem fog karriert befutni. Érkeznek a laza, erőteljes fiatalabbak, akiknek kevesebb jutott az erkölcsi magatartásból, akiknek ez a hozzáállás maradi, túl hagyományos, s a férfi művészvilág szempontjából jobban értékesíthető és élvezhető.

De Márta nem hagyja magát oly könnyen lesüllyeszteni, egyre csak fest, rajzol, s álmodik, holott tudja - ebben biztosabb volt mindennél -, hogy csak halála után lesz belőle elismert művész, egyrészt, mert a halottat, ugye, nem lehet feltámasztani, másrészt szeretkezni sem lehet vele, s ha valami van az alkotásaiban, akkor azt csak nélküle fogják értékelni.  Vagy még úgy sem: kacatként fogják kezelni a mondanivalóit, amiket eltemetnek vele együtt.

Eszébe jutott egy esemény, ami ez utóbbi feltevését megerősítette. Az egyik számítógépe úgy tönkrement, hogy öt évnyi alkotása mind kútba veszett. Nem esett kétségbe, nem mérgelődött, inkább felszabadultnak érezte magát. Ennyi volna az, amit teremtett? – futott át akkor a gondolat rajta, s nevetve mondta, igen, ennyi. Néhány file, kép, ami eltűnik az éterben. S furcsamód, egyáltalán nem bánkódott emiatt. Mintha önmagának lett volna terhére a műveivel, hiszen semmi olyan aktuálisat nem tudott alkotni, amitől köz- vagy elismertté válhatott volna, amitől könnyebbé, elviselhetőbbé vált volna az élete, amolyan minden idők (ál)művészetet ápolta. S ettől vált azzá, amivé: egy önmagának író, festő művész, aki kerüli az embereket és az időjáráshoz menekül.

Elővette a megkezdett rajzát, hozzálátott a színezéséhez. Szerette a színeket, a festendő alapanyagot, ami bármi lehetett, mert egy csepp festéktől más értelmet kaphat. S minél tovább festett, annál inkább fogalmazódott meg magában, hogy unatkozik.

Az unalom a tehetősek privilégiuma – mondta valaki, de Márta nem volt gazdag, mégis unatkozott. Minden teendőjének a végére járt, már csak néhány kötelezettsége maradt, amit, ha nem is teljesít, semmi kárt nem fog okozni, senki sem fogja számon kérni tőle. S ez az, ami a leginkább zavarta. Ebben a rohanó világban, a teljes káoszban nem maradt számára semmi, csak céltalanul betakarózni és tovább figyelni a tiszta eget.