Au revoir

Tavaszi szellő járja be a szobát,

kicsi mosoly bújik elő ajkaim szélén,

azt hittem, fiatal maradsz örökké,

s mégis láttam öregedéseid fokát.

Már nem vágyom közelségedre,

végre végleg eltávolodtál,

szép idők voltak, tele a naplóm

síró szavakkal és sajgó emlékekkel,

és a jelen mindet lebélyegezte,

felülírta álmainkat és felülírt téged,

holott legszebb verseim rólad

szólnak, néked.

A fényképről egy öreg ember néz

vissza ismert megnyugvással,

beletörődéssel az életbe,

és elmúlásba.

Maradtál volna csacska fiatal

és szeleburdi mókás ember,

szerettelek volna továbbra is,

oly mélyen, mint a tenger.

Megváltoztál belülről, a tested

irányít, s ez nem tesz mást velem,

csak kiábrándít, ez a kisöreg,

ki kedvesen visszamosolyog a

fényképen te vagy, pedig

voltál erő és akarat, ki minden

dicsőséget learat, most már csak

halovány képed vagy önmagadnak,

kifáradtál a bújdosásból,

s megnyugodtál valaki mással,

valahol máshol.