Az óra egyre csak ketyeg. Eleinte
alig hallhatóan és lassan, néhány év elmúltával némi zörejként érzékelten, kicsit
gyorsabban, s elérkezik az a pillanat, amikor, besurranó tolvajhoz hasonlóan,
váratlanul és észrevétlenül visszhangzani kezd a ketyegése. Néha
vissza-visszafelé megy a másodperc-mutatója egyet-kettőt, mintha maga sem szeretné,
hogy múljon az idő…
A visszaszámlálás és felszámolás
időszaka elkezdődött… A gyermekkori emlékek és tévedések már letisztázódtak,
most a felnőttkorban elkövetett értelmetlen döntések vannak soron. Sok, nagyon
sok rossz döntést hoztam életemben. Nem tudtam kellően mérlegelni a
helyzeteket. S a saját rossz döntéseim zivatarában vesztegeltem. S pont eme
rossz döntések miatt mindig a nehezebb végét fogtam meg a dolgoknak, s egyre
csak sínylődtem. Pedig ott volt előttem, tálcán kínálva minden: a jó
párkapcsolat, gondtalan élet lehetősége… s mindezeket elutasítottam. Élveztem,
hogy vannak lehetőségeim, egyre jobbak, s nem vettem észre, hogy ezeknek a
száma napról-napra csökken. Annyira lecsökkent, hogy mára már nincs is
lehetőségem, vagy alig. S itt maradtam egy szellemileg gazdagnak mondható élettel a hátam
mögött, amely gazdagságnak mértéke csak a nincstelenségem mértékével vetekszik.
Ha belegondolok, talán csak egy
kicsit alkalmazkodnom kellett volna és nem keresnem az okokat, a „nem”-eket, amiért
nem használom ki a kiváló alkalmakat. A „becsületes” szó már régen elkopott,
nincs is értelme, én mégis hittem benne. Ma már nem foglalkozom azzal, mit
jelent, vagy egyáltalán jelent-e valamit az „egyenesség”, „megbízhatóság”, csak
arra próbálok rájönni, hogy nem én voltam-e az, aki félreértelmezte
jelentésüket, vagy eleve a szavaknak nincs is olyan jelentésük, amivel
felruháztam őket.
Egyre nehezebben megy már az
alkotás is. Mintha a belső hangom kezdene berekedni, elnémulni, az alkotási
mániám is már egyre ritkábban tör rám, ihlet és téma - az van és volna is, de
visszafogom, mert minek… és kinek… Saját szobám falait díszítem velük, néha
ide-oda felkerülnek valamilyen kiállításon, és ennyi.
Megölt a rutin. Az évekkel érkező
szellemiségölő rutin. Alattomosan, észrevétlenül tapadt rám, ott, ahol nem is
gondoltam volna. Belekényelmesedtem a nincstelenség rutinjába és már nem fáj
semmi, a közöny lett úrrá rajtam. Egyetlenegy dolgot figyeltem és figyelek még:
az órát, amely egyre csak ketyeg.
Eleinte alig hallhatóan és
lassan, néhány év elmúltával némi zörejként érzékelten, kicsit gyorsabban, s
elérkezik az a pillanat, amikor, besurranó tolvajhoz hasonlóan, váratlanul és
észrevétlenül visszhangzani kezd a ketyegése. Néha vissza-visszafelé megy a
másodperc-mutatója egyet-kettőt, mintha maga sem szeretné, hogy múljon az idő…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése