Minden nap

Őszi hajnalra ébredek, a házak még alszanak, autó nem suhan az utakon. Szeretem ilyenkor a várost. Sötét van, csend honol mindenhol. Ez az a csend, amelyet nagyon szeretek: olykor fel-felhorkan a szomszéd, aki édesded álmát alussza (bezzeg amikor ébren van, távol áll a kedvesség fogalmától), a szellőt is hallani, ahogy meglebbenti a sárgulásnak, lehullásnak induló falevelet.  Szuszogások, anyukák aggodalmas takargatása és halk dudorászása jelzi, hogy hamarosan új nap indul.

 

Korábban is megesett, hogy hajnalban mentem dolgozni. Nem nehéz megszokni, ha az ember szereti az egyedüllétet. Senki nem zavar sem kéregetéssel, sem kérdéssel, mindenki a dolga után megy. A jegyellenőrök is bólogatva mennek végig a metrón, hisz tudják, ezeknek az embereknek – még ha másra nem is futja – van bérletük. Miért oly békés mindig a hajnal, míg a nappal, az éjszaka, de még a napnyugta sem tud ekkora nyugalommal és emberséggel bírni?

Leszállok a metróról és a villamosra várok. Néhány magányos pasas végigmér, egyikőjük utánam ered „jaj de szép, de szép”, amitől a belső ellenállásom és ellenszenvem gombja beindítja a védekezési mechanizmusomat. A villamos két megállónyira van, már messziről látszik. Újra előveszem „metró” könyvemet, de az udvarló csak nem veszi észre magát „ilyen szépet még nem láttam, de szép”. Eszembe jut a telefonom. Úgy teszek, mintha chattelnék valakivel, aki nagyon fontos. Az udvarló visszahőköl, elcsendesedik.

A villamos ajtaja kinyílik és itt már több színben mutatkozik az emberiség: ritka szókincsű párbeszédek csendülnek fel, a mosdatlanság és kimerültség szaga terjeng. Minden egyes lélekből a rohanás és aggodalom izzadságszaga párolog. Leülök egy szabad ülésre és folytatom a könyvem olvasását. Velem szemben egy keleti hölgy. Ránézek, bólintok kedvesen és betemetkezem az olvasnivalómba. A Boráros térnél kiürül a szerelvény. A villamos teljes pompájában átzakatol a Petőfi hídon. A Duna alszik, itt-ott kisebb örvények játszanak benne. A hajnali kivilágítás romantikus hangulatot ad a városnak. Mintha az ég együtt lélegezne Budapesttel. Az éjjel még dugig telt szórakozóhelyek nappali pihenőjükre készülnek.

Leszállok az első állomáson és egy pillanatra megállok: takarítók, konyhai személyzet. szociális munkások, ápolók között utaztam. Az irodisták olyan 9 és 10 között szoktak utazni. Addigra már elő van készítve irodájuk arra, hogy munkájukat a legjobb tudásuk szerint elvégezzék. Addigra már elkészülnek az étel alapok, krumplik megpucolva, hagymák felvagdalva, húsok besózva, saláták feldarabolva, levesek rotyognak… Addigra már a kliensek reggeli nehézségei megoldódtak…

Kora délután a villamos már zsúfolt: diákok, tanárok, irodisták, munkások, sőt, lébecolók, zsebesek utaznak egy légtérben. Hely nincs. Az egyik fiatalember észreveszi, hogy alig állok a lábamon. Ámbár négy szék választ el egymástól, a szemembe  néz, int, és megvárja, hogy az üléshez érjek, mert a székét pont nekem szánta. Elégedetlenkedést hallok a hátam mögött, egy nálam alig idősebb, de jóval termetesebb asszony mér végig pökhendien. Kinyújtom fáradt lábam, előveszem a könyvem, és hagyom a zsibongást a világomon kívülre rekesztődni. 

Fogak között kiszűrődő intelmek, telefonba öntött szitkozódások és alázások, hisztérikus sietségek vesznek körül. Átszállok a metróba, ahol hömpölyög a kicsit disztingváltabb, de ugyanolyan sietős tömeg.

Végre haza, azaz a negyedbe érkezek. Lassan az utcámban találom magam, ismerősök messziről integetnek, köszöntenek, régen láttak. Tegnap. Hogy vagyok? Jól vagyok, köszönöm, és az egészsége? Az is rendben van. Isten áldja meg önt és a családját. Zárom ki az ajtót, ahonnan a meghitt nyugalomba lépek, sötétítő függönyökkel elhomályosított szobába. Rágyújtok egy cigarettára és már érzem, ma írni fogok és egy kicsit talán rajzolni is. Van miről, van mit.