A tél

Az egyre vastagodó avarrétegből lassan...

... előbújnak a szatyros, roggyant emberek, ténferegve és vánszorogva az úttesteken, szemükben maga az űr és egyre szorongatják magukhoz egyetlen kincsüket, a szutykos reklámszatyrot tele kacattal. Már mindenüket elvették, ellopták, a néhány zsíros újságdarab, fénykép már senkinek sem kell, mégis úgy őrzik, mintha egy kiló aranyat vagy gyémántot cipelnének. 

... kiugranak a tömjénszagú öltönyösök, vagy fura népviseletbe bújt asszonyok. Szemükben a lázas tűz, hónuk alatt és aktatáskáikban több köteg biblia, van köztük ilyen is, olyan is, mindegy, milyen, akivel szembetalálkoznak, sacc-per-kábé kiválasztják a megfelelőt, hogy a térítő kvótájukat elérjék, különben sikertelenek lesznek megváltó (vagy pénzszerző) szerepeikben. Figyelmeztetnek, fenyegetőznek, sőt, burkoltan átkozódnak is… mert jaj annak, ki nem ismeri fel az igazságot, ami – valljuk be – nincs. Pontosabban mondva egyetlenegy igazság sincs az emberi tudás birtokában.

... láthatóbbakká válnak a nem hivalkodó emberangyalok, kellemes fenyőillatot árasztván magukból, sós szellő fuvallatát hagyván maguk után, szemükben a megértés és kegyelem, s akik egyre csak suhannak a tömegben s észrevétlenül figyelik, hol kell közbelépniük, hogy ne legyen harag, irigység, bántás...  Egész évben köztünk vannak, de ilyenkor, amikor érzékenyebb a lélek, könnyebben megismeri őket, megérzi és meglátja rezdüléseiket.

Közeledik a tél. Nem az ünnepek, hanem a tél. Nehéz időszak ünnepek nélkül is. Az ünnepek enyhíteni hivatottak a téllel járó magányt és letörtséget, a szegénységet és fagyoskodást, a napsugármentes reménytelenséget, hirdetnek ezt-azt, kinek a szája ízlése szerint, mégis, mégis sok a boldogtalan, talán egy kicsit túl sok. Ünnepekkor a többségben levő felszínes ünneplők egyre inkább megtébolyodnak, célt vesztenek, külsőségekbe menekülnek, sikertelenül…

A tél elmúltával …

…a szatyros, roggyant emberek hordája megtizedelődik, a megmaradtak többsége tavasszal kivándorol a nagyvárosból, hogy késő ősszel újra előbújjanak és „zavarják” az átlagot, holott csak egy kis melegségre vágynak.

  

…elmúltával a tömjénszagúak óvatosan félreteszik kicentizett öltönyeiket és népviseletüket, lakkos cipőiket, megtisztogatják bibliáikat, és számot tesznek sikereikről vagy sikertelenségeikről, némelyik közülük véget vet életének, hiszen minden tél a lehetséges vég jele, s mivel nem következett be a jóslat, az önjóslatot teljesíti be, a fennmaradtak hitet öntenek magukba, más jóslatokat keresnek és bíznak benne, hogy jövőre sikeresebbek lesznek…

…elmúltával az emberangyalok visszavedlenek észrevétlen emberekké és folytatják feladataikat, amelyeket nem telefonon, e-mail-en vagy más eszközön keresztül, netán szavakkal kapják, ünnepektől függetlenül teljesítik a rájuk szabott munkát, minden körülmények között. Nem változnak, csak mi, akiknek a lelke csupán röpke időre képes érzékennyé válni.

És ismét tél lesz...

(Írta egy ügyetlen angyal, aki landolás közben a hátsójára esett).