BadaDADA felesége voltam

Végre kimondtam. Ámbár, szerintem mindenki tudta, csak hallgatólagosan beleegyezett abba, hogy nem említi, hagyván abban a tudatban, hogy lehetek egy hétköznapi ember. Most már nem kell hallgatnom: igen, ő vagyok, BadaDADA első felesége, az Ancika, aki elegáns, akinek BadaDADA ajánlotta akaratát és akivel közös gyermekünk van. Hogy miért jutottam el odáig, hogy vállaljam, ne csináljak sem magamból, sem másból hülyét, a továbbiakban kifejtem:

Majd egy évtizedes száműzetés után meghívót kaptam a Neon Galériától BadaDADA korai kollázsainak és montázsainak kiállítás megnyitójára, Tóth Árpádtól (ennek az embernek a nevét nem fogom elfelejteni, mert olyat tett, amit egyetlen galerista, művészettörténész, műgyűjtő sem tett, de még BadaDADA fan sem).

Árpád közvetlenül megkereste BadaDADA lányát, Beátát, akivel mindenféleképpen meg akart ismerkedni. Semmi játék, színház, mellébeszélés, találkozást kért Beától, bármikor. Pont ez a mesterkéltség mentesség volt a döntő, amiért igent mondtunk mindketten a meghívóra.

Ez a mesterkéltségmentesség egy galeristára úgyszintén jellemző volt, aki másfél évvel ezelőtt ajánlotta fel segítségét, hogy magunkhoz hozhassuk BadaDADA egyes alkotásait. Természetesen, tudjuk, hogy üzlet is rejtőzhet a felkeresés, a segítségnyújtás mögött, de ezidáig nem volt rossz tapasztalatunk.

Régebben volt olyan eset, hogy egyáltalán nem tudtunk a happeningekről, volt olyan is, hogy körlevél formájában „formálisan” értesítettek bennünket, nehogy szó érje a ház elejét (de azért érzékelhető volt a meghívóból, hogy inkább maradjunk ki belőle), de volt olyan is, hogy utólag értesültünk az eseményekről, teljesen más forrásokból.  

Közel egy évtizeden keresztül voltam ennek tanúja, amióta BadaDADA meghalt. Türelmesen vártam, nem csináltam botrányt, jogi utakat kerestem arra, hogy BadaDADA lánya lehessen édesapja hagyatékának, szerzői jogainak egyetlen jogos örököse, s ez, bizony, időbe tellett, apja halálától számított teljes három évbe, mire kimondták, hogy a művészeti alkotások, a szerzői jogok mind Beát illetik. Időközben köddé váltak BadaDADA egyes művei. A gyors meggazdagodás, vagy éppenséggel a számlák kifizetése vezényelte a képek őrzőit, nem számít. Mindvégig nem tettem mást, csak egy anya voltam, aki annak az érdekeit képviselte, aki az egykori őszinte, mély szerelem gyümölcse és tanúja.

Szóval, amíg gyermekünk ellátásáért, gondozásáért, neveléséért küzdöttem, hogy egy kitartó, kedves, őszinte, apjának humorát (és tehetségét) egyaránt öröklő emberré váljon, BadaDADA művészete ápolásának álcája alatt jelentek meg különböző munkái, kiállítások, hommáge á performanszok stb., amelyek érdekek mentén szerveződtek.  

A híreknek örültem is, meg nem is: örültem, mert láttam, ex-férjemet kedvelték, nem örültem, mert úgy éreztem, én vagyok a legnagyobb szar, a megvetendő intellektuális proli.

Azt hittem, ez így fog tartani életem végéig. Kész emberré vált lányunk és én egyre vártunk, mikor lesz vége a száműzetésünknek. Én nem tettem rosszat, ő még kevésbé. Mégis, kikerültek, mint a pestiseseket. Természetesen, inkognitóban elmentünk egy-egy kiállításra és egyre fogtam a fejem, miért nem keresnek fel, elkerülnék az égést, hiszen sokat tudok a megboldogult ex-férjemről. Sokkal érdekesebb, banálisabb volt az élete annál, mint ahogyan most, a halála után misztifikálni akarják. Sőt, egyesek pont ezt használták ki, a hiányunkat, arra, hogy a saját hülyeségüknek adjanak teret. Saját baromságaikkal etették a közönséget, ezáltal sokkal jobban ártván BadaDADÁnak.

Lányommal csupán annyit akartunk, hogy a BadaDADA körül kialakult táborok fogadják el: létezünk. S azt is akartuk, hogy legyen végre rend, a szétszóratott alkotások találkozzanak újra, nem azért, hogy gazdát cseréljenek, hanem, hogy azok, akik BadaDADÁt gyermekkorától ismerték, össze tudják állítani biográfiáját. Ez a mai napig nem sikerült…  

Visszatérve a kiállításra:

Elmentünk, és… meghatódtam. Aki ismer, tudja, közvetlen vagyok és balfasz, zavart. Főleg, ha tömegben kell lennem és valahol a figyelem központjában is. Ez engem mindig menekülésre késztet, nem vagyok a kommunikáció mestere, sem a társalgás művészetének művelője, főleg akkor, amikor nem tudom, miért is vagyok a figyelem központjában.

Szóval, alig léptünk be a galériába, már az első tíz vendég érkezése után az ablakhoz álltam, hogy kapjak levegőt. Nem mintha nem lett volna levegő, mert volt, hanem a BadaDADÁval együtt töltött évek alatt kialakult pánikbetegségem kezdett eluralkodni rajtam. Régi ismerősökkel találkoztam, akik közül volt, aki rendkívül zavarba jött és kellemetlenül érezte magát a jelenlétem miatt, de volt, aki kimondottan örült, helyeselte jelenlétünket, mintha azt mondta volna: végre, a helyére kerülnek a dolgok.

Régi, ismerős punkokkal találkoztam, azokkal, akik anno sok koncerten ugráltak, rendszeresen látogatták közös és egyéni kiállításaikat, szerették azt, amit BadaDADA és drMáriás műveltek, és akik mindkettejüket a mai napig egyaránt kedvelnek, azért, amit tettek. Olyanokkal is találkoztam, akiket én ugyan nem ismerek, de ők engem valószínűleg igen (most már értem: nem én vagyok a hülye, ha nem ismerek fel valakit, aki köszön nekem, egyszerűen valóban nem ismerem az illetőt, de ő engem igen – köszönöm a felismerést).

Kedvesek voltak mindannyian, éreztem a kizárólag kíváncsiság által vezérelt tekinteteket magamon. Volt ugyan egy rövidke epizód, amikor nem tudtam mit kezdeni a helyzettel: megindultam a kijárat felé, de valószínűleg erőteljes volt a lendület, mert a vendégek szétszéledtek előttem, hogy ki tudjak jutni, sőt, egy aranyos lány megijedt, hova álljon, hogy szabaddá tegye az utat előttem. Zavarba hozó és kellemetlen is volt számomra, de, úgy látszik, meg kell szoknom a törődést.

A Neon Galéria kicsi termének egyik falán lettek kiállítva BadaDADA korai kollázsai, azok, amelyeket anno BadaDADA hanyagul a fiókjába gyömöszkölt. Még jó, hogy nem volt rajtuk kávézacc, vagy szétmaszatolt cigihamu, esetleg csoki, sör- vagy borfolt, pálinkaflekk, szamárfül.

A kollázsok láttán eszembe jutottak BadaDADA korai alkotói fázisából eredő munkái, amelyeknek létrejöttében tanúja, olykor részese lehettem (voltak kollázsok, amelyeket csak évek múltán fejezett be). Lányunk látott ugyan alkotásokat édesapjától, sőt, együtt is rajzoltak, festettek, de nem volt arra lehetősége, hogy megismerje őket közelebbről, így nem tudhatta, mikor jöttek létre. Így nem tudta pl. az édesapja pingvin-korszaka egybeesik a találkozásunk időpontjával. Első szerelmével kezdődött ez a korszak, majd amikor velem találkozott, folytatta a pingvin rajzokat, ezt egy robbanó, témakísérleti időszak követett, amelyet felváltott az egyesek által hold-korszaknak nevezett időszak. A kollázsokat rajzok kezdték felváltani, filccel, fehér, sárga papíron, versekkel kiegészítve, majd nagyobb méretű rajzok, a kalligrafikus betűkkel díszített grafikáit sorozatfestmények követték (Roskadozó svédasztal lófasszal), eleinte kisebb méretűek, majd, amikor már nem voltunk együtt, és volt rá lehetősége, a nagyobb méretűeken kezdett el dolgozni.

A sok alkotási váltás követte az életminőségét, BadaDADA az adott életminőséghez alkalmazkodva alkotott.  

Mintegy megnyílt előttem a múlt. Ex-férjem elmeborulása, szerencsére, itt nem volt téma. Ennek különösen örülök, mert, talán az enyém, de a lányom méltósága miatt mindenféleképpen biztos jobb nem emlegetni. Egy olyan korszak volt az, amelyet ép ésszel nem lehet feldolgozni és nem is kell. Én sem tettem mást, rejtőztem, menekültem. Valójában ennek felemlegetése tartott rettegésben mindvégig, hiszen a mai napig nem tudom feldolgozni a közös múltunk eme mély bugyrait, amely idő alatt a saját és gyermekünk emberi mivoltja forgott kockán minden másodpercben.

Mivel az elmebaja másodszori kirobbanásakor és kifejlődésekor mellette és vele voltunk (az első elmeborulása sokkal korábban történt, mielőtt velem találkozott volna), ebből kifolyólag pedig ennek közvetlen elszenvedői voltunk, ha mi mondjuk, hagyjuk, örülünk, ha ezt más sem hozza szóba. Majd a halálunk után, majd akkor beszéljünk róla. Vagyis beszéljenek erről, de a szakmabeliek.

Végezetül: a Neon Galéria kiállítás megnyitója szép embereket gyűjtött össze. Nem tudom, meddig maradtak a vendégek, mi ketten korán leléptünk. A kapott élmények hatással voltak rám: békét, megbékélést hoztak. S most már nyugodtan kimondom: BadaDADA felesége voltam.