Gubók

Vannak emberek, akik saját gubójukban élik le életüket. Vannak emberek, akik időszakonként begubóznak, amikor halmozott, megoldásra váró problémáik vannak. Vannak emberek, akik soha nem gubóznak be, nyitott könyvek másoknak, és saját maguknak egyaránt.

Én szeretem a gubózó embereket, mert jómagam is közéjük tartozom (a második típushoz).

A gubó nem más, mint egy olyan láthatatlan háló, amelybe belebújva a gubózó a külvilággal való kapcsolatát olyan formában szünetelteti, hogy még interakcióban van a környezetével, de a gondolatai a számára fontos megoldandó probléma körül forognak. Ez egy más fajta gondolkodás, elmélyülés, amelynek folyamata ugyan egy belső gombnyomásra indul meg, de kontrollálható, időzíthető, halogatható. Személy szerint nekem fárasztóak az állandóan beszélő, örökké mozgó, nyitott emberek, mert szükségem van a gubómra.

A gubózók általában a nem gubózók támaszaként működnek, ugyanis a gubózó emberek csupán akkor válnak jelentősekké a nem gubózók szemében, amikor a segítségükre van szükség. Akár megnyugtató szavaikkal, akár gondolataikkal, akár azzal, hogy vigasztalnak: szerencsétlenebbek még az őt megkereső bajban levőnél is. Néha idegesítően csak léteznek, hümmögnek, olykor banálisak, ami viszont biztos: kimondottan türelmesek.

A gubót az ember nem egymaga képezi, de tudatosan ránevelheti magát.

Nálam egy-egy gubózási fázis sokáig eltarthat: a legrövidebb a néhány perces gubózás. A leghosszabb eddig 6 hétig tartott. A gubózási fázisban az engem ért, vagy éppen általam okozott sérelmeken, megoldandó problémákon jár az eszem, az  ö s s z e s  eddigi tapasztalataimat figyelembe véve.

A gubózó, vagy egykoron gubóban élő ismerőseim közül a hozzám legközelebb álló kettőt mutatnám be:

Andrea ma 80 éves. A lányának nemrég volt az 50. születésnapja. Gazdag, iparos családból származik, többször is elkobozták a virágzó üzletüket, vagyonukat. Évtizedek óta a főváros egyik lepukkant negyedében lakik, a szomszédságomban. Ugyanis, Andreát gyermekkora óta gyengeelméjűnek tartották: soha semmilyen lényeges dologba nem avatták bele, a feje felett rendelkeztek, döntöttek. Úgy vélték, Andreának bármi jól fog jönni, hiszen nem tud semmit sem értékelni. Nemrég derült ki róla, hogy nagyothalló. Ez volt a gyengeelméjűsége. Amit mások félreértésnek véltek, ő félrehallott. És pont ezért gubózni kezdett. Belenyugodott abba a szerepbe, amit a családja rátestált. De most, 80 évesen már nem bírja tovább. Hiányzik neki a vidék. Kibújt a gubójából és mindent elmondott a lányának, aki jelenleg is azon fáradozik, hogy visszaszerezze anyjának mindazt, amit elvettek tőle, beleértve a méltóságát is.

Magdi mindig mosolygós gyerek volt, kedves, szófogadó. A családjában megváltoztak a viszonyok, amelyre Magdi szeretett volna ugyan, de nem mert őszintén reagálni, mivel autoriter szülei megkövetelték tőle, hogy szófogadó legyen. Annyira, hogy Magdi begubózott ebbe a mosolygó szerepbe, amely szinte rákövesedett. Idős korára „emlékezetkieséses” agresszívvá vált, otthonba került. Négyszemközt elmondtam neki a véleményem: nincs emlékezetkiesése, de a szülei sincsenek, akik megkövetelik tőle a mosolygást, a kedvességet. Kikerekedett a szeme. Valóban kibújhat? Hát persze.