Mindenhol szeretet

Szinte minden írásom, kivétel nélkül a szeretetről szól, burkoltan vagy nyíltan. Még ha olykor kegyetlennek is tűnnek soraim. Amíg mások megfogalmazható és megvalósítandó célokat tűznek ki maguk elé, én az emberséget keresem. Családomban, baráti körömben megtaláltam, sok-sok éven át tartó nehéz, verejtékes kutatás után. Párkapcsolataimban ez valahogy nem megy. Ha valaki közelebb kerül hozzám, nem jó, ha valaki távolságtartó, nem felel meg.

Valójában kétszer szerettem őszintén, teljes odaadással, hittel és bizalommal. S mindkét esetben majdnem rámentem erre az érzelemre. S pont ezért, az életben maradásért, a későbbiek során, egyfajta védekezési mechanizmus indult be nálam, s a legkedvesebb, legártatlanabb embert is másodpercek alatt leszereltem, földbedöngöltem viselkedésemmel. Nem bántam. Nem szégyelltem. Ugyanis, gyakran, talán túl sűrűn fordult elő velem az, hogy egyes udvarlóim csupán szeretőnek tudtak elképzelni, egy agyatlan hús-vér bábúnak, amely tapasztalat megerősítette elutasító viselkedésem, másrészt, tudtam, aki nem állta ki a szélsőségességemet, képtelen lett volna elviselni a mindennapjaimat.

De van még egy ok, amiért sikertelen vagyok a mélyebb párkapcsolat kiépítésében: egy képességem, amelyet Ist-n adott, hogy átsegítsem magam a nehéz pillanatokon és további nehézségekkel szembe tudjak nézni. Ezt a képességet egyesek ámulattal fogadják, mások rettegnek tőle, vannak, akik szerint ez minden más, csak nem képesség, de vannak olyanok is, akik szerint egyenesen betegség… Kora gyermekkorom óta élek vele, de mindmáig nem fogalmazódott meg bennem, miért és milyen képességről van szó. Nemrég tapasztaltam, hogy egyes szakemberek saját sikerélményként könyvelik el annak kibontakoztatását, holott alkalmazása nem most kezdődött, hanem jóval korábban, még annál is korábban, hogy tehetséges férjemmel találkoztam volna. Sőt, ahhoz, hogy a vele leélt éveket ép ésszel meg tudtam úszni, pont ennek a képességnek köszönhetem.

Rövid kitérőként hadd mondjam el, példával alátámasztva, hogy ez mit jelent. Férjem eleinte csupán szórakozásból járt velem, esze ágában sem volt komoly kapcsolatot létesíteni velem. Ezt az első pillanattól tudtam, de nem bántam. Néhány találkozásunk során azonban rájött, meglátta, hogy milyen ember vagyok valójában, s a lelkiismeret-furdalás, vagy éppen elragadtatás volt az, amely mindinkább hozzám láncolta őt. Minél többet látott belőlem, annál jobban féltett és egyben valahol féltékeny is volt. Alkotókként jöttünk össze, ezért, attól tartván, hogy elveszít, mindennemű félelemkeltő és bizonytalanságot eredményező feltételezéseket kezdett megosztani velem. Mindeközben ügyelt arra, hogy fenntartsa gyengéd érzelmeimet irányában. Amikor családként magunkra maradtunk, minden eszközt megragadott, hogy ne beszéljek senkivel és csak az ő meglátásait tartsam helyesnek.

Gyenge fizikumú voltam mindig, időszakonként elhagyott az erőm. Egy alkalommal, ezt kihasználva felajánlotta, hogy ápol, ami annyit jelentett az ő olvasatában, hogy bezárt a lakásunkba, behúzta a sötétítő függönyt, s ha éhes voltam, száraz zsömlével, vagy kiflivel etetett, azzal magyarázván a sovány étket, hogy csak ezt találja otthon, és nem mer egyedül hagyni. Amikor viszont elfogyott a cigije, kifutott a közeli közértbe, de rám zárta a lakás ajtaját, és mikor hazaért, ismét csak száraz kiflit-zsömlét hozott, azzal a magyarázattal, hogy nagyon sietett haza. S ahelyett, hogy felerősödtem volna a pihenéstől, egyre gyengültem. Ha éhes voltam, vízzel itatott, ha szédültem, a saját gyógyszereivel tömött, amiket ideggyengeségére írt ki az orvosa. Hogy miért hagytam magam? Egy bivalyerős, kiszámíthatatlan reakciójú emberrel voltam bezárva egy kis lakásba, segítség nélkül… Lehet vitatkozni, hogy ilyen vagy olyan hősies módon lehetett volna tudtára adni a szomszédságnak, hogy mi történik a zárt ajtók mögött. Senki sem mert beavatkozni,  még azok sem, akik sejtették, mi történik.

Közel két-három héten át bírta a szervezetem ezt a megpróbáltatást. S ámbár lelkileg erős voltam, sikerült megtörnie akaratom, annyira, hogy amikor már saját erőmből el tudtam volna hagyni a lakásunkat, a heteken át tartó pszichodelikus álom rám telepedett, egy lépést sem tudtam megtenni. A kitárt ajtóban álltam, a szabadság előtt, s megszédültem. Ekkor kerültem helyette kezelés alá. Ez így banálisan hangzik, túl reálisan, s ha celeb módjára gondolkodnék, lediktálnám az élettörténetem egy tényírónak és a magam neve alatt jelentetném meg a könyvem. Mégsem teszem. Nem ezért kaptam az életutam és vele együtt a képességem, hanem azért, hogy mindezt más formában írjam le, mondjuk így:

Ketten a sötétben, gyámoltalanul

    éhesen a világ ellen

       ugye, elhiszed: szerettelek.

Számomra nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált, főleg, miután elváltam tőle, hogy olyan kapcsolatokba fogok bonyolódni, amelyekbe az úgynevezett párjaim főként érdekből fognak belemenni. Családtalanként, támogatás nélküliként, botrányhős exeként majd később özvegyeként és nem utolsósorban szerény anyagi körülmények között élőként a velem való kapcsolat kimondottan egy érdeket tudott csak kielégíteni: a népszerűség növelésének érdekét, vagy épp megalapozását, de volt már arra is példa, hogy az antitálentum mintegy „tanítványként” jelentkezett nálam, amitől eleve felborzolódott a hátam.

Ezek az antitálentumok, szakításainkat követően, egy-egy népszerűbb megmozdulásom esetén, vagy saját szürkeségükbe való süllyedésük, kudarcélményük bekövetkeztekor általában gyors és hatástalan ellenkampányt indítottak, aminek mindig megvolt a logikus magyarázata. Ha időben megtudtam ezeket az okokat, hagytam a kisiskolást fröcskölni. Olykor az okra sok idő elteltével derült fény. Számomra ezek kisded játékok voltak, s ezen emberekre nem tudtam másként tekinteni, mint azon szánalmas árnyékokra, akik keresnek valakit, akit követhetnek. Ugyanis ők nem tudták, honnan tudhatták volna, hogy az, ami rám érvényes, nem érvényes rájuk. Amire én képes vagyok, azt ők nem tudják megvalósítani, nem azért, mert buták lennének, hanem azért, mert nem az ő útjuk. Lehet majmolni valakit, de abból max. állatkerti ketrec lesz a vége, és nem az a hely, ahol én állok.

Volt olyan eset is, amikor az illető nem volt képes maradandót alkotni és csupán arra játszott, hogy a biográfiámban szerepelhessen: „A botrányhős botrányos asszonyának a zseniális csodafenéje”. Ezen hírnév vadászok nem tudtak elviselni sem olyannak, amilyen vagyok, sem azt, amit képviselek, de az már imponált volna nekik, ha az özvegyeim lettek volna. Minél gyorsabban, számukra fájdalommentesen, hogy utána profitálhassanak belőle, minél többet. A valódi tusáimat mesterkélteknek látták, váljon egészségükre véleményük.

Mindig azt hangoztattam, hogy ne ítélkezzen senki mindaddig, amíg nem ismer meg. S azok, akik megismertek, tapasztalták, hogy írásaim milyen forrásból fakadnak. A banális képekbe torkolló konyhaponyváim mögött is mély kiábrándultság ül, mindezen tapasztalatokat igyekeztem romantikus-botrányos hangnemben megírni, mert a tényszerű közlés eléggé sablonos lett volna.

Ezek a széles mellényű emberek életem csak egy röpke epizódjává, intermezzójává, egy novellám figurájává, általában mellékszereplőjévé, egy versem jelzőjévé váltak, mert amíg Ist-n egyrészt nehéz utat és célt adott, kaptam mellé egy eszközt is, hogy az utat el tudjam viselni, egy ajándékot, hogy mindazokat a valóságból fakadó fájdalmakat vagy érzelemmentességeket, amelyeket tapasztaltam, egy más formában ki tudjam adni magamból és le tudjam zárni őket. Mert a megaláztatás, amit ezek az emberek okoztak közeledésükkel, hízelgésükkel, olykor elviselhetetlen volt. Ugyanakkor, a közömbös, érdektől duzzadó valóság ilyetén formán való átalakítása háborgó lelkemnek megnyugvást hozott, olvasóimnak pedig derűs pillanatokat.

Ennek a képességnek nagyon örülök, ugyanakkor a képesség megmozgatói oly mélységekbe tudtak rántani, amelyekből csak egy-egy frappáns megfogalmazással tudtam kimászni. Egyszerűbben mondva: fájtak ezek az emberek. Felesleges perceket, órákat, napokat éltem le velük, akik ugyan nem akartak epizód szereplők lenni az életemben, de többre sem önmaguktól, sem segítséggel nem voltak képesek. Azok pedig, akik valóban értéket képviseltek szememben, távolról üdvözöltek, biccentettek fejükkel, olykor elnevették magukat, kis aranyosnak tartottak, de náluk és tőlük barátságnál többre nem számíthattam. Ez az ára annak, hogy írok.

Lehet sajnálni, lehet szánni, de én jól elvagyok most már ezzel a képességgel. Egy megértő társ helyett kaptam, köszönöm, nem cserélném el. Még ha olykor aprópénzért, egy kedves szóért, gondolkodás nélkül lemondtam volna róla.