Szerelmi négyszög

     -     Mi történt veled, asszony? – kiáltott rá férje, Márton. – Nem ismerek rád! Mi történt? Hetek óta jajgatsz, nem csinálsz semmit!

           Irma a fal felé fordult. Mit tud ez a szerencsétlen kapaforgató… Csak kiabál... bezzeg, ha sürög-forog, akkor minden rendben van. Csak legyen leves, hús az asztalon... az, hogy az asszony hogy érzi magát, mit szeretne… nem érdekli. Többször próbált vele beszélni, de Márton, úgy látszik, semmit nem értett a dologból. Miért is ment férjhez hozzá? Mit szeretett meg benne, ebben az ugyan dolgos, de a szellemiséget nem ismerő emberben, aki csak az anyagiaknak él. Bezzeg a Béla… a Béla… az a szép, sudár, érzéki ember, aki annyi szép pillanattal ajándékozta meg. Azok a gyönyörű sorok, az a meleg baráti szó, amivel naponta megillette ebben a sivár vidéki pocsolyában… Visszahozta a fiatalságát, az érzékiségét, a nemi vágyát... S miközben naponta Mártonnal feküdt le, Bélával aludt el és ébredt. Amióta Bélát ismeri, könnyedén mentek a feladatok… Mindaddig, amíg az a… az a sárkány belépett Béla életébe…

      -          Na, mentem, Irma! – hagyta magára Irmát a megtört ember.

      -          Menjél csak a dolgodra! – kiabálta a fal felé Irma, majd a párnába temette arcát. – Úgysem tudsz semmi mást, csak dolgozni… - folytatta erőtlen hangon.

       Amikor Márton kiment a házból, lassan felszedelőzködött, és az emléktárgyak súlya alatt roskadozó könyvespolchoz lépett. Leszedett róla két-három könyvet: mind Bélától kapta, attól az áldott jó embertől, aki felismerte benne a szellemiség iránti vonzalmat, s küldött neki egy-egy példányt a saját kiadványaiból.

       Kebléhez szorította a könyveket és hosszasan nézegetni kezdte üressé, céltalanná vált otthonát. Minek főzzön, minek takarítson, minek… minek… minek… Azért, hogy a férje behabzsoljon mindent, megigya a napi kupicáját, lefeküdjön aludni és reggel legyen tiszta gatyája?

      Nem, ő nem lesz senki szolgája. Többre érdemes. Ezt Béla is mondta. Béla… az érzékiség, kifinomultság földi megtestesülése… az a szipirtyó pedig… hogy pusztulna el... Hiába mondta Bélának az elejétől fogva, ne kezdjen ki azzal a nővel, nem tudja őt sem tisztelni, sem szeretni, nem látja mekkora érték. Béla jobbat érdemel. Olyan nőt, aki minden körülmények között kiáll mellette, nem bírálja. Irma, mondjuk, mindig kedvvel főzne neki, sőt, a kerítésnél várna rá, ha netalán dolgozna. De ez a céda… Hiába beszélt Bélának, hagyja, ne kezdjen ki vele, mert szenvedni fog az érzékeny művészlelke, csak nem hallgatott rá. S itt van. Most együtt van azzal a nem is annyira szép szajhával... szuka… Zsuzsa is mondta neki, meg Márta is figyelmeztette, de abban a nőben van valami varázs. Boszorkány…

         Fellapozta a könyveket, bele-beleolvasott a sorokba és elhomályosult előtte minden. Ha Béla nem volna, Irma élete kész romtelep volna. A hetente azonos időpontban történt telefonbeszélgetések, a rendszeres levélváltások éltették. Az a selymes, férfias hang, a bölcs belenyugvásra való intelem, a fizikális lét felett levő energiák jelentőségére való figyelmeztetés… Irma folytonos bátorítása, dicsérete, amiért a lét magasabb rendű értelmét kutatja, és amelyhez Béla szívesen, bármikor segítségére van ideológiáival… Merthogy, ugye, vezérre mindenkinek szüksége van…

       Mindösszesen kétszer találkoztak személyesen. Irma a legszebb ruháját vette fel, a torkában mindvégig gombóc volt, de uralta magát, hiszen több évtizedes korkülönbség van közöttük. Mindhiába az önuralom, érezte a keblében és lába között azt az uralhatatlan izgalmat, amely utóbbi miatt többször jött rá a vizelés. Nehezen sikerült elrejtenie valódi érzelmeit és megjátszania a barátot Bélával szemben, akinek a szeme egyre csak simogatta… És amikor megszólalt… Irma ilyenkor másfelé nézett zavarában, másrészt, mert Bélának kicsit kellemetlen volt a lehelete. De mit számít ez a testi csekélység, Béla teljes lénye úgy, ahogy van, gyönyörű…

       Irmának a gondos romantikával megszőtt gondolatfonalát váratlanul megzavarták Márton szavai, amelyeket egyszer a fejéhez vágott: „Ugyan, Irma, ne bohóckodj. Törődj inkább velem, a házzal. Szép, szép a könyv, én is olvastam, pont annyit, amennyit te, emlékszel, egy osztályba jártunk. Akkor nem érdekeltek a versek, sem azok a hogyismondják…” „Prózák, Márton, prózák…” – sóhajtott akkor Irma fennhangon, mély lenézéssel férje iránt.

       Mekkora tahó a férje! Igaz, ő sem olvasott sokat életében, de most, hogy van egy kis ideje, megpróbál mindent bepótolni. A férje nem. S minél többet olvas Irma, annál inkább lenézi párját. Olykor kikölcsönzött néhány könyvet a pár kilométerre levő könyvtárból, de a többi könyvben nem talált annyi szépséget, gyengédséget, megfontoltságot és bölcsességet, mint Béláiban. S pont ezért nem értette, miért van a már holt íróknak, költőknek oly hírnevük, amikor itt van, él, lüktet egy kész legenda, a csoda, a wunderkind, akit nagyon kevesen, azaz az intelligensek, kiválasztottak értenek csak meg, azaz csak ő, a Zsuzsa, és a Márta. Ja, meg itt van Gizi is, Edina is, mind-mind azt mondják, ez a Béla egy csoda. Soha nem gabalyodik bele mondatába, mindenhez van hozzáfűzni valója, kiegészítő gondolata...Mindegyikőjüknek támasza, védelmezője, oktatója, mestere… És milyen szépen javít, értelmez. Segít mindenben… A Béla…

        Gondolataiból hirtelen felébresztette a telefoncsörgés. A már rongyosra olvasott könyvekhez szorította kicserepesedett száját, mint az imakönyvéhez, majd letette őket az éjjeliszekrényre. Unottan vette fel a kagylót.

      -          Haló…

      -          Haló, Irma, te vagy? Béla van itt… - szólalt meg az ismerős, meleg hang.

     -      Béla, te vagy? De örülök, hogy hallak! – robbant ki belőle az öröm, majd amikor meghallotta a vonal túlsó végén Béla nevetését, visszafogta magát. Még ha Béla sejti is, mégsem illendő ilyen mértékben kimutatnia örömét.– Hogy vagy?

      -       Háát… nem is tudom… - kezdte Béla a mondókáját. – Nem vagyok a legjobban…

      -       Miért? Mi történt?

      -       Hát… igazad volt… Emmával kapcsolatban… Mindent megtettem érte. Már nem bírtam tovább… Nem értett meg, nem akart velem tulajdonképpen semmit. Csak játszott.

     -     Na, nem megmondtam??? – förmedt rá Irma, de gyorsan visszavett hangneméből – Jól van, Béla, semmi baj… Meséld el, mi történt…

            És Béla mesélni kezdett. Arról, hogy hogyan jöttek valójában össze Emmával, milyen nagy volt a szerelem, de Béla idővel azt érezte, Emma nem szereti, mert Emma csökönyös volt, mindig vitázott vele. Béla pedig úgy gondolta, hogy feltétel nélkül kell szeretniük egymást az embereknek, úgymond össze kell olvadniuk. Béla szerint Emmának fel kellett volna hagynia saját nézeteivel és Béláit támogatnia, úgymond össze kellett volna olvadnia Bélával. Irma, persze, más, mint Emma, hisz rögtön érti, miről van szó, tudja, hogy ez másképp nem megy... Főleg egy ilyen szellemiségi magasságokban kutakodó ember esetében. Egy ilyen széles látókörű, lelki mélységekbe járatos, bennfentes ember nem élheti le életét úgy, hogy állandóan a másikra figyeljen, hiszen neki felsőbbrendű feladatai vannak, amelyhez feltétel nélküli elfogadásra van szüksége... Irma a beszélgetésük során mind jobban felengedett: a néhány hónapos görcs kezdte elhagyni testét: csicsergett, nevetgélt, kedves volt, és egyre nőiesebb lett.

         Miután befejezték a majd egy órás kölcsönös udvarlást, Irma megvetően körülnézett: a háza elhagyottnak, árvának tűnt, az ágyneműje sárgás foltokban bővelkedett. Végigmérte magát is: a hálóruhája foltos és büdös volt, a haja kócos. Napok óta nem mosdott, a hirtelen jött nevetéstől pedig kicsordult a vér a kicserepesedett ajkaiból. Irmának eszébe jutott Béla és szégyenérzettel küszködve gyorsan takarítani kezdett. Délután forró fürdőt vett és rendbe szedte magát.

           Mire Márton este fáradtan és kedvtelenül hazaért a munkából, a gondosan megterített asztalon sült libacomb gőzölgött, párolt káposztával. A házi pálinka sem hiányzott. Márton felhúzta a szemöldökét, szeme sarkában felcsillant a tehetetlen féltékenységből és hűséges szeretetből fakadó könnye, ajka sarkában elmélyült az évekkel ezelőtt kirajzolódott keserű ránc.

      -          Örülök, hogy jobban vagy – mondta tömören Irmának, majd szótlanul nekiállt vacsorázni. Olykor megakadt egy-egy falat a torkán...

              Irma magán kívül, kéjesen nézte primitív férjét, néha megsimogatta ráncos, kérges kezét, még akkor is, amikor harmadszor töltött magának a házi pálinkából. Irma szemében Béla ült ott, ellenállhatatlan férfiasságának pompájában...

            Vacsora után Irma Márton mellé bújt, szorosan. Irma a férje munkától szálkás teste helyett Béla gyermeteg, lágy karját érezte, fiatalságának illata teljesen elbódította. Gyengéden ráfeküdt... az egész éjszakát végig szeretkezték: Márton Irma iránta érzett szerelmének emlékével, Irma az istenies Bélával, Béla pedig saját magával, szenvedélyesen.