A seftelő

Mindenki seftel. Én is. De az én árum nem látható, csak ára van. Saját magammal üzletelek és az árumnak borsos ára van, amelyet megelőlegezett bizalommal fizetek ki. Olykor pénzt is költök a saját magammal kötött üzletre, de nem az én zsebembe folyik a pénz, hanem azokéba, akik segítenek nekem megkötni az üzletet saját magammal. Nem a pénzt sajnálom…

Először a falut cseréltem el kisvárosra. Hogy miért?

A falu túl kicsinek bizonyult számomra: ámbár a természet határtalan gazdagsága, állandó megújulása vett körül, a falusi életből fakadó magányérzetemet nem enyhítette sem a természet, sem a teendők, mert a közvetlen emberi környezetemre való ráutaltságom egyfajta vaspáncélként szorongatta az örökké nyugtalan, játékos, komolytalan, felületes belső világomat.  S amíg az istálló, vagy a házi tyúkhúsleves, netalán az alvás előtti vaníliás tejbegríz szívet melengető illata azt az ígéretet sugalltatta velem, hogy hazajövök, a kiábrándító egyszerűség szökésre, menekülésre sarkallt. A tyúk kopasztását, belezését, a hal pucolását, a házi tészta gyúrását, a ringlószedést, a krumplikapálást, hagymadugást, borsó pucolását, sárga bab szeletelését, a sáros kertben való mezítlábas (vagy ahogy mi mondtuk: meztélábas) szaladgálást, a csendes olvasásokat – mind-mind elcseréltem a kisvárosért, abban a reményben, hogy az efféle magány fojtogató celláját is hátrahagyhatom a faluban.

A kisvárosban ugyan nem volt istálló, sem házi tyúkhúsleves, de mákvirág sem, viszont a zabolázó egyszerűség helyébe egyfajta szabadságot sugalló újszerűség és értelmiség került. S odaadtam a természetet a konzervatív szempontból konzervatívnak egyáltalán nem mondható életért, ahol már fagyasztott csirkét, előre tisztított halat, zacskós levestésztát, kukacoktól mentes, egyforma ringlókat, óriás krumplikat, dunsztos gumival körbecsavart hagymát, fagyasztott borsót és sárga babot vehettem, s magas sarkú cipőben tipeghettem a járdákon még esős időben is. Színházba járhattam, táncolhattam, szép lehettem és mind kevesebbet olvastam. Az évek gyorsan múltak, s rájöttem: ebben a lendületes életben addig lehetek fiatal és zabolázatlan, amíg nem állapodok meg. Mert, amint megállapodtam, a kisváros számomra újra faluvá fog válni, olyan természet nélküli faluvá, amelyben csupán az elvárás és a szürke, érzéketlen hétköznapok várhatnak majd rám. S amint körülnéztem a kisvárosban, rájöttem, hogy mielőbb le kell zárnom fiatalságom (azaz mielőbb hagynom kell, hogy bekössék a fejem), különben mások teszik meg majd helyettem. Tudtam: sürgősen el kell cserélnem a falut, amit a kisvárosra cseréltem, egy élettársra, mert minél tovább élek szabad ember módjára, annál mélyebbre fog ásni a kisváros még kisebb polgárainak fürkésző tekintete, s egy megértő társsal az oldalamon talán elkerülhetem az általam is nehezen megfogalmazható szabadság utáni vágy pusztulását.

S elcseréltem a kisvárost egy élettársra, olyanra, aki megértette cseréimet, s akivel később elcseréltük a kisvárost a nagyvárosra. Jobban mondva csak én sefteltem őszintén és naivan. Cserém sikeresnek tűnt, végre megkaphattam a személytelenséggel járó szabadságom. Viszont a nagyvárosban már a csatornaszag ringatott álomba, a hal ízű csirkepörkölt és a benzinszagú kenyér oltotta éhségemet, de ez mit sem számított, hisz olyannyira el tudtam tűnni a tömegben, hogy olykor még saját magam sem találtam meg benne. Az annyira áhított szabadságérzet mellékterméke, a nagyvárosi magány, elviselhető, sőt, vágyott érzet volt. Ahogyan viszont múlt az idő, a magányra a védtelenség tette rá a bélyegét, oly intenzitással és változattal, hogy szinte elviselhetetlenné vált, mert ezt az újszerű érzést fizikai megnyilvánulás is követte. Lelkemben még mindig egyszerű, természeti ember lévén – mert a lelkemmel eszembe sem jutott seftelni – csak értetlenül néztem a védtelenségemet lihegve leső elfajzottakat és szöktem, futottam… 

Valójában az egész seftelés-sorozat nem szólt másról, mint hogy a falubeli, sárban való mezítlábas járkálást a testi épségemért megtett maratoni futásra cseréltem, azaz az egyik magányérzetért egy másik magányérzetet kaptam.

Mindenki seftel. Én is. De az én árum nem látható, csak ára van…