Az első randevúm a lányom udvarlójával

Mint azt már tudjátok, elváltam a férjemtől, aki a későbbiek során elbúcsúzott az élettől is. Lányunkat egyedül neveltem fel, s életének minden jelentős eseményénél úgymond egymagamban álltam mellette. De bárhogyan is próbáltam kitölteni édesapjának hiányát, nem sikerült. Mégis, van valami, amivel csökkenthettem hiányérzetét: az emlékek elbeszélésével és a „mi lett volna, ha apa még mindig élne” feltételezések felsorolásával.

Lányomnak nemrég ért véget első szerelmi kapcsolata. Egyesek számára talán túl későnek tűnhet az, hogy tizenkilenc éves korában lépjen komoly kapcsolatba egy lány, számomra ez természetes. Ekkor jött el az ideje, hogy megtapasztaljon egy kapcsolatot. Amíg a lányom járt a fiúval, támogattam, amikor szakítottak, akkor is támogattam. Nem avatkoztam bele sem a választásába, sem a döntéseibe. Viszont, amit tudok, az az, hogyha az apja élt volna, a fiú nem biztos, hogy túlélte volna a szakítást. Ugyanis a lányom apja, amikor még egészséges volt, rendkívül szórakoztató ember volt, aki nagyon tudott ragaszkodni és védelmezni. A lányát, ámbár nem tudta nevelni, szerette, szinte imádta. Ezért kizárt annak a lehetősége, hogy haver maradt volna azzal a fiúval, akivel a lánya szakított.

Ebből kiindulva feltételezem, hogy a szakítás ötletét, a valóságtól függetlenül, a fiú számlájára írta volna, s ismervén botrányos, és egyben röhejes reakcióit, bosszúból a fiú családjának lábtörlőjére sz@rt volna. Vagy mondjuk bekéredzkedett volna a család lakásába, hogy „megbeszéljék a dolgot”, leülne az asztalhoz, széthamuzná a lakást, fing@na nagyokat és böfögne, előszedné az összes sört, amit a kabátja zsebében találna, mindeközben provokálná a család összes tagját, és csak akkor menne el, ha már minden sört elfogyasztana. Tehát hajnalban.

De mindez csak akkor történhetett volna meg, ha a fiú túlélte volna az első találkozást lányunk édesapjával. Lehet, hogy el se jutottak volna eddig. Merthogy az édesapjának szinte senki sem volt eléggé jó, az biztos. Nekem kellett volna figyelemelterelő műveletekhez folyamodnom és visszatartanom az amúgy bikaerős embert. Hogy valójában mi történt volna, nem tudjuk, csak sejtjük, és pont ezért kíváncsi voltam, hogyan zajlik az első találkozás a kamaszlányos apukák és az első udvarlók között? 

Az apukák és az anyukák kivörösödve, nevetve mesélték el az első randevújukat lányaik udvarlóival. Sajnos, nem minden esetben kaptam engedélyt, hogy leírjam ezeket a találkozásokat, de bízom abban, hogy utólag meggondolják magukat a mesélők.

Hiába élünk a XXI. században, az édesapa-lány közötti kötelék igen erős maradt, még az aktualitások között élő, nyílt szellemiséget valló családban is létezik egy úgymond szürke terület, amelyre a szülők imbolyogva lépnek és nem tudják, hogyan kezeljék. Ez többnyire a gyermekeik érzelmi-szexuális élete.

Így történt ez az L családban is. A lány csinos, értelmes, még a középiskola alsó tagozatába járt, édesapja és édesanyja értelmiségi, szellemi foglalkozású. G egyetemre készült továbbtanulni. Az egyik buliban megismerkedett Zs-vel, akinek hasonló tervei voltak. Zs szintén értelmiségi családból származott. Közel két hete „jártak”, amikor G elhívta Zs-t magukhoz arra az időre, amíg elkészül a toalettjével, hogy színházba mehessenek. Zs örült a meghívásnak, G pedig abban reménykedett, hogy becsempészi a fiút a szobájába, mert kicsit tartott a fatertól, és bízott abban, hogy a muter eltereli az öreg figyelmét. De nem így volt.

Zs bátortalanul érkezett a nagypolgári lakásba, ahol az apuka terített asztallal, két pohárral és egy üveg borral várta a fiatalembert. G zavarba jött az előkészületek láttán, megérezte, hogy itt baj lesz, ezért igyekezett a vörösödő barátját betuszkolni a szobájába, viszont F, az apuka azt javasolta, jöjjön csak ki Zs az ebédlőbe, hadd beszélgessenek, mint férfi a férfival. G-nek nem volt mit tennie, besietett a szobájába készülődni és imádkozni kezdett magában, Zs pedig naivan helyet foglalt az asztalnál.

F fürkésző tekintettel nézett végig Zs-n, majd elkezdett kérdezősködni: „Na, fiam, hogy is hívnak? Mit tanulsz? Milyenek az eredményeid? Mik a terveid a lányommal?” hadarta egymás után a kérdéseket, miközben farkasszemet nézett a megszeppent fiúval. Mindeközben töltögetett a vörösborból saját magának és a fiúnak egyaránt. A fiú álla lassan leesett, nem tudta, hogy melyik filmbe került. Viszont amikor már olyan kérdések kezdtek záporozni, mint „Mivel foglalkoznak a szüleid? Jól keresnek? Hol éltek? Szereted a lányom? Ugye, nem vágod át?” a fiú lesápadt.

Szerencsére G gyorsan elkészült, karon fogta a kérdésektől szédülő fiút és elsietett vele a színházba. Mit mondjak? Sejthető, hogy a románc nagyon gyorsan véget ért. G sokáig mérges volt az apjára, amiért elrontotta élete első kapcsolatát (a fiú elmenekült), de ebből az első fiú-apa randevúból tanulva jól felkészült az elkövetkezendő hasonló helyzetekre. Az egyik fiú túlélte F kérdészáporát, és még mindig G-vel van. A fiút G és az édesanyja mélyrehatóan beavatták az első találkozás buktáiba.

A másik sztori ugyanilyen banális lehetett volna, de a lány szemfüles volt. Úgyszintén a középiskola alsó tagozatába járt, amikor megismerkedett egy kedves fiúval, elkezdtek járni, majd egy nap megbeszélték, hogy a fiú elmegy hozzá. A lány édesanyja (mint általában az édesanyák) örült a hírnek, de nem készült rá különösebben, mert dolgoznia kellett. A fater annál inkább tervezgetett. Megjegyzem, ez a család is értelmiségi.

Sz értetlenül nézte az öreget, amikor a fiú érkezését megelőző egy órában válogatni kezdett az öltönyei között, a fehér ingeket hosszasan méricskélte és a tükör előtt próbálgatta a nyakkendőket. Sz érezte, ebből nagy gáz lesz. S miközben az öreg a laza csávó pózt gyakorolta a nappali szoba kanapéján, a lány kiosont a lakásból, karon fogta a fiúját és elsiettek valahova. 

A fater egy ideig üldögélt a kanapén, várta a fiatalembert, de megunta a várakozást, átvette a normál öltözetét, a farmert, laza pulóvert és a számítógép elé ült. Csak akkor esett le neki, hogy mi történt valójában, amikor elmesélte nekem a részleteket. Addig abban a meggyőződésben volt, hogy a fiú megijedt. Dehogy ijedt meg. Csak nem akart hülye helyzetbe kerülni a puccparádéban virító apukával, aki ki tudja, milyen kérdéseket fog neki szegezni, miközben ő csupán egy kötetlen délutánra készült a lányával. 

Leírom a saját tapasztalatomat, azaz, hogyan randevúzott az édesapám az én párommal. Megemlíteném, hogy szerencsés lánynak mondhattam magam, mert szüleim nyílt szelleműek voltak, így édesanyám minden kapcsolatomról tudott, édesapám viszont kikötötte, hogy nem akar átjáróházat csinálni a lakásából, ezért csak azt mutassam be neki, akinek komoly szándékai vannak velem, azaz feleségül akar venni, vagy legalább egy évig jár velem. Néhány barátomat bemutattam neki, de nemigen foglalkozott velük, a gyűrűt várta. Viszont a későbbi férjemet elkerülhetetlen volt, hogy megismerje, ugyanis ragaszkodtam ahhoz, hogy a lánykérés hagyományos módon folyjon le, ne csak tőlem kérje meg a kezem, hanem édesapámtól is. A férjem ravasz volt: egy minőségi, drága vörösborral és egy csokor virággal állított be a megbeszélt időben. Szolidan öltözött fel: ingben és farmernadrágban jelent meg. Átadta az ajándékokat édesapámnak és a mostohámnak, majd rátért a tárgyra: megkérte a kezem. Apám csak azt kérdezte, miből fogunk megélni mi ketten, éhenkórászok, hisz tudta, hogy egyikünknek sincs szakmája, mestersége, amiből meg lehet élni. Férjem rávágta, hogy dolgozunk mind a ketten, ő fel szokott lépni, amiért kis zsebpénzt kap, na meg el szokott adni festményeket is, amivel édesapámat meggyőzte. Valójában édesapámat nem kellett meggyőznie, mert tisztelte a férjem, amiért egyáltalán meg merte kérni a kezem, és amiért egyáltalán feleségül mer venni. Gyorsan kimentek a konyhába és vidáman iszogatni kezdtek, amíg a mostohámmal megállapítottuk, hogy ez egész simán ment. Van ilyen is.

Visszatérve lányomra, az én első randevúm a választottjával kicsit sete-suta volt, de nagyon igyekeztünk egymás kedvébe járni. Kicsit mesterkélten viselkedtünk, de nem is történhetett másképp az első találkozás, csak ha nem az utcán futottunk volna össze valahol. Nekem nem számított és ma sem az számít, hogy kicsoda ő, hanem az, hogy boldog-e vele a lányom. S ha látom a lányomon a boldogságot, megkockáztatom az első randevún azt, hogy kicsit furcsa, szokatlan, esetlen legyek a választottja szemében. De nem készülök túlságosan, hiszen nem rólam van szó. Ezen a randevún nem.