Köszönöm, jól vagyok

Számos tanítás jelent meg már arról, mely út vezet a békességhez, a boldogsághoz, az önbeteljesítéshez. Én nem olvasmányokból tanultam, az élet maga hozta ezt a gyakorlati tanítást, amelyért sok keserűséggel, kiszolgáltatottság-érzettel és kétségbeeséssel fizettem.

A tanítást részben maguktól az emberektől kaptam meg, részben magától a helyzettől, sorstól, élettől, a tanítás szellemi atyja pedig ki más lehetne, mint az Ist-n.

A tanítás eszköze egy betegség volt, amelynek rák a neve.

A barátaim, ismerőseim, sőt idegenek is, miután megtudták, hogy rákos vagyok, olyan szeretettel, gyengédséggel és óvással vettek körül, ahogy addig soha életemben, pedig köztudottan törékeny alkatú vagyok. Az a tény, hogy rákos vagyok, ami azt jelenti, hogy akár a halál torkában is lehetek, megnyitotta az emberek szívét, mintha igyekeztek volna mindent megadni vagy pótolni nekem addig, amíg még lehet. 

Figyeltek rám, figyeltek arra, hogy minél pontosabban és szebben, gyengédséggel telten, türelmesen fejezzék ki magukat és kellemes élményt adjanak. Megtanultak és megtanítottak nem számon kérni, hanem őszintén beszélni az érzésekről. Megtanultak és megtanítottak nem támadni, kiokosítani, nem adni kéretlen tanácsot. Megtanultak és mindeközben engem is megtanítottak jobb embernek lenni.

Számos betegséget halmoztam fel az évek során, szám szerint tízet, ebből öt fájdalommal, öt aggodalommal járt. Ezek közül a legkiszámíthatatlanabb egy vírus, egy rizikó, hogy rákos elváltozások a legváratlanabb időpontban megjelenjenek a szervezetemben. Egy nagyobb stressz, változás, amivel nem tudok megbirkózni azt eredményezheti, hogy az immunrendszerem legyengül, és máris elkezdődhet a folyamat. Mint sok más rákos betegnél.

A rákos elváltozást, tehát, sikerült egészségesen megúsznom, de ez nem jelenti azt, hogy megmenekültem a ráktól. Bármikor felütheti a fejét, elburjánzhat. A vírus most még megkímélt, de lehet, hogy a legközelebbi alkalommal már a tüdőmet, az idegrendszeremet és az agyamat is megtámadja. Ha lesz legközelebb. Mert a néhány éves küszködés alatt megtanítottak vigyázni magamra.

A gyógyulásban jelentősen hozzásegített a saját helyzetem reális megítélése, az, hogy minden negatív élménytől, körülménytől és embertől úgymond meg kellett szabadulnom, még ha a búcsú olykor nagy fájdalommal is járt. Minden apró rezdülést komolyan kellett vennem, nem csak a saját lelkem, de más lelkének a rezdüléseit is pontosan kellett észlelnem, mert a káros hozzáállás ugyanolyan mértékű kárt okoz, amilyen mértékű a káros hozzáállás. Azaz, ha valakiben egy kis negatívizmust érzékeltem irányomban, hagynom kellett, menjen. Már nem próbáltam kijavítani, vagy meggyőzni a rombolót arról, hogy téved. Majd rájön magától. Vagy mégsem. De nem ez a lényeg, rájön-e vagy sem, hanem az, hogy kívülálló maradtam, mert ha meg akartam győzni a tévedéséről, az egy újabb rossz feltételezést szülhetett.

Rájöttem, hogy mindenkinek saját magának kell főnie a saját levében, és visszautasítottam azt, hogy megkeverjem a levet. Mindenki tudja használni a gondolkodásra teremtett szervét, ebben most már nem kételkedek. Ugyanígy, ha valami negatívat éreztem egy ember irányában, nem őt, hanem saját magam vizsgáltam, miért nem tetszik. Ha rájöttem, hogy bennem volt a hiba, megoldottam. De ez nagyon ritkán fordult elő. 

Még a betegségem előtt rájöttem, hogy nem szabad bevágódnom, mert ez egyfajta agresszivitás, rátelepedés a másik emberre. A bevágódás nem más, mint feszültség levezetése. Elismerés utáni kóslatás, kéregetés, az önbeteljesítés helytelen értelmezése és módja.

A fentiekből kifolyólag csak olyan emberekkel kezdtem magam körülvenni, akik hasonló kisugárzásúak, mint én. Akiknek a kisugárzásához könnyedén tudtam alkalmazkodni, olyannyira, hogy nem is észleltem az alkalmazkodás tényét.  Akikre jó hatással vagyok, de akik rám is jó hatással vannak. Nem hagytam, hogy csak a saját jó hatásom legyen a mérvadó, az irányvonal a barátok megválogatásában, hiszen nekem is szükségem van a másik jó hatására. A kis energiacserére. Megtanultam egyenes, őszinte lenni, ne hagyjak magamban semmit, hiszen a kis titok idővel rákfenévé válik. Az életem minden pillanatában éreznem kell az akadálytalan vérellátást, az energia átjárását az összes szervemben, az egész testemben. Ahol megakadt, ott gondok voltak. Pont ezért minden tehertől, felesleges gondtól megszabadultam, méghozzá minél előbb, akár a gondot kaptam, akár én magamnak produkáltam. Mindenkinek visszaadtam, amit rám terhelt és visszavettem a sajátjaimat.

Közhely, mégis igaz, hogy nem élhetem le más helyett az életét, a batyut mindenki saját maga kapja, pont annyit, amennyit elbír, s – ismételten hangsúlyozom – mindenkinek megvan a saját magához való esze, hogy a batyuját, gondjait megkönnyítse. Nem vagyok senki szolgája, de más sem az én szolgám.

Tehát a rák mindezekre megtanított. A környezetem fokozatosan kímélni kezdett azoktól a problémáktól, amelyeket panaszkodás nélkül is meg tudott oldani. Valódi gondokkal kerestek meg, ahol valóban a segítségem kellett, és ahol tényleg tudtam segíteni, vagy ahol már maga a figyelmem is segítség volt, és ennek eredményességéről mindig szóltak. Amíg egészséges voltam, folyamatosan ugyanazokkal a gondokkal terheltek, „szórakoztattak”, és ezek a problémák soha, de soha nem oldódtak meg. 

Betegen a felesleges csacsogásoktól kíméltek meg, a zsákutcáktól, a tévelygésektől és levegősebb, átjárhatóbb, elviselhetőbb lett a lét. Ugyanígy nem terheltek a sok gondolkodással, az úgynevezett intellektuális ki-vagyok-játékból is kihagytak, hiszen, aki beteg, nem akar versengeni, csak túlélni. Ezt egészségesen nem tudtam elérni, bármennyire törekedtem.

Meggyógyultam, s ez a hozzáállás nem változott. A legalázatosabban köszönöm a Mindenh-tónak, amiért ennyire sérülékennyé tett, hisz most, hogy visszatérhettem az egészségesek közé, másképp tértem vissza. Új esélyt kaptam a sok megpróbáltatás után, amely esélyt egy életre megjegyeztem. Érdekes egybeesés, hogy Hanna napján kaptam a hírt az új életem kezdetéről. És megértettem, mi a lényeg. 

Soha nem szabad a kedvemnek (szemüvegem színének) megfelelően viszonyulni az élethez, az emberekhez. Az életet és az embereket mindig egyformán kell látnom. Ha vallási szempontból magyarázom, talán könnyebb megérteni: nem szabad ajándékkal szórnom az embereket csak azért, mert velem mérhetetlen boldogság történt. Ezt a boldogságot én kaptam Ist-ntől és ha szétszórom, még Ist-n is elvesz belőle. Szinte ugyanaz az eset, mint amikor boldogtalanságot kapok – ha szétszórom, Ist-n is elvesz belőle. A cél nem az önfeledt boldogság, hanem a mértékletesség. Kicsit szomorúbb vagyok talán azért, mert nem lehetek már gyermekies, de most már fontosabbá vált a jövőm kiszámíthatósága a játékosságnál.

A bölcsességre, amelyet  rendkívül fontosnak tartok, szintén válaszokat kaptam. Mint ahogyan azt már korábbi írásaimban már említettem, a bölcsesség nem azt jelenti, hogy plasztikusan ismerem a nagy mondásokat, mély gondolatokat, hanem alkalmazom is őket, vagy – még jobb – felismerem valamely múltbéli cselekedeteimben. Ami ehhez a tanításhoz adódott az az, hogy két felszínes ember vitája verekedésbe-veszekedésbe és méregbe fullad. Két bölcs vitája bölcsességet szül. Ez hatalmas különbség. Egy bölcs és egy felszínes között pedig vita nem létezik. És ha bölcsen állok hozzá mindenhez, akkor teljes békesség vár rám.

Szellemi békém szemléltető példájaként én (is) a házépítést használom: az alapokat a szüleink rakják le, és talán a fő falakat, vázakat. Olykor nagyon jók az alapok, olykor sok javítást igényelnek Az már rajtam és a környezetemen múlik, milyen otthon lesz belőle. A házam építése soha nem csak rajtam múlik. Nem csak a szüleimtől, hanem a szomszédjaimtól is. Ha valaki állandóan rongálja a házam, hiába építtetem ezermesterrel, újra és újra javítani, tapasztani kell és soha nem lesz újszerű.

Összegezve: ha hasonló rezgésű emberek társaságát keresem és megtalálom, megtaláltam az országomat és a házam, azaz önmagam, és aggodalom, félelem és veszély nélkül felépíthetem olyanná, amilyenné megálmodtam ama veszély nélkül, hogy bárki rongáló nyomot hagyjon rajta.